„Minden vasárnap náluk ebédelünk, egyszer hallottam, ahogy az erkélyen az apjával ketten beszélgetnek, és az apja azt kérdi tőle halkan: „aztán meddig futsz még ezzel a lánnyal?” - akkor is megtudhat titkokat az ember, ha nem hallgatózik: mai levélírónk fülét éppen megüti egy végzetes mondat, ami nem kavarja fel nagyon, mivel pasija már előtte is tapló volt. De legalább ez az elcsípett mondat felébreszti, és felteszi magának a kérdést: ha nem szereti már őt a kedves párja, minek tartja még?
Két éve megismertem álmaim pasiját, legalábbis, akkor azt hittem. 28 éves vagyok, ő pedig 31. 1 éve élünk együtt. Már az elején éreztem, hogy a családja valamiért nem kedvel engem. Van egy bátyja, aki ugyanolyan agresszív és ironikus, mint az apja. Egyébként mindketten a családi bizniszben dolgoznak, együtt az apjukkal. Elég dolog történt kettőnk között, az összeköltözésünk után, hogy feltegyem magamnak a kérdést: Honnan kezdődik a megcsalás? Utcán a nők után fordulni már jelent valamit? (ugyanis ő rendszeresen megnézi a mellettünk elhaladó lányokat, elég feltűnően) vagy, ha pornófilmeket néz (néha szokott), vagy viccből, fogadásból csókolózik egy lánnyal egy bulin a szemem előtt (ez egyszer esett meg).
Ha visszagondolok, hogy az elején mennyire rendben volt minden, hányszor vallott nekem szerelmet… közös jövőt terveztünk. És nem tudom, mi és mikor romlott el. Többször beszélgettünk róla, de mindent rám hagyott : „igen, igazad van, de igyekszem megváltozni, ne aggódj” – én nem azt akarom, hogy megváltozzon, csak mondja meg, hogy mi az, ami zavarja, min változtassak, vagy mi az, amit közösen tehetnénk? Ha beszélne róla, akkor lenne valami, amin elindulhatok, de így… ja, egy pasi soha nem beszél az érzéseiről. Az ciki. Mert ha feltárja magát, akkor sebezhetővé válik? Lehet, hogy így gondolja, de nekem ez így nem jó. Ha számítok még neki, akkor nem. Érzem, hogy a pasim lassan elfordul tőlem, de nem tudom az okát. A családi gének ütköznek ki rajta? Lehet, hogy neki is egy olyan rabszolga nő kell, mint amit az apja csinált az anyjából. De ezt a szerepet én képtelen vagyok vállalni érte. Egy eset: Minden vasárnap náluk ebédelünk, egyszer hallottam, ahogy az erkélyen az apjával ketten beszélgetnek, és az apja azt kérdi tőle: „aztán meddig futsz még ezzel a lánnyal?” Azt a választ vártam, (még ha nem is tudta, hogy hallgatózom) hogy „szeretem őt, majd ha kihalt a tűz” , vagy legalább valami ilyesmi. Erre azt felelte neki: „Nem tudom, egyelőre ez van.” Nem szóltam neki utána, ez az én titkom maradt. Szóval EZ van. Nem akartam hallgatózni, egyszerűen éppen akkor mentem el belül és meghallottam. És az bántott, hogy neki arra sem volt érkezése, hogy körülnézzen, vagy valami. Az elején nem éreztem magam EZ-nek, most már egyre inkább csak EZ-nek érzem magam, még az időnkénti kedveskedései ellenére is. Ha elege van, miért nem mondja meg? Miért nem mondja, hogy mit akar, mit nem, s miért tartogatja magában?
