Sziasztok! Nem tudom, közületek hány pár torpant meg a házasság előtt, illetve pánikolt be, még be sem következett dolgoktól. 5 éve vagyunk együtt. A párom 37, én 35 vagyok. Ebben a kapcsolatban már most is én vagyok a kis feleség, aki mindent megtesz a kis férjéért, csakhogy papíron még nem vagyunk hivatalos házaspár. (De kell-e az a papír? Bizonyít az bármit is?) Ennek főként mi vagyunk az okai, illetve az előrevetített aggodalmaink. Közös aggodalmak. A párom apja néhány hónapja kocsit váltott, hozzánk meg lepasszolta a régi járgányát. Nem volt roncs, egy megkímélt, helyes kis Opel. Mivel mindketten használjuk, de ritkán, felmerült a kérdés, hogy kinek is kéne fizetnie a költségeket. Az üzemanyagot, ugye az fizeti, aki használja, de mi van a többi költséggel?

Ő használja többet, én nagyon ritkán. Ez egy kis probléma. De ha már a kocsin összeveszünk, mi lesz később? Szóval, a családalapítás… mindketten akarjuk, addig, amíg bele nem gondolunk. Engem elsősorban egzisztenciális kérdések nyomasztanak: „mi van, ha nem lesz annyi pénzünk, vagy egyikünket-másikunkat hirtelen kirúgják?" - ezt a kérdést mindenki felteheti, mert mindenki így van ezzel. A jövő mindenkinek ismeretlen. Kivéve a tévéjósoknak : D Azon tépem magam már most - amikor gyerek még csak tervben van, de képben nincs - hogy mi lesz akkor, ha nem tudjuk biztosítani neki a szükséges dolgokat ahhoz, hogy egy teljes értékű és fantasztikus ember legyen? Imádom a csecsemőket, tudnék és bánni vele, de mégis bennem van a félsz, hogy mi van, ha a szülés után mindez megváltozik és zombi leszek? Sajnos sok ilyet láttam, életvidám lányokból depressziós zokogógépek lettek, de pár hónapra szerencsére elmúlt náluk. Aztán a suli: mi van, ha nem tudjuk biztosítani neki a menő cuccokat, ha elindul az osztályban a menősködés és neki nincs x márkájú cipője vagy a legújabb generációs mobilja? Gyerekkoromban én is átéltem, milyen a sorsa a nem túl gazdag gyerekeknek. Nem nélkülöztünk, de fényűzésre igazán nem telt. Nem akarom, hogy az én gyerekem ezt bármilyen szinten is megtapasztalja. Aztán ott van a nevelés: nézem az egyik barátnőm lányát, aki annyira elkényezteti a gyerekét, hogy még meg is dicséri ha hisztizik, mondván, így fejlődik ki a szabad személyisége. Ez helyes? Nem tudom, Hitlert hogy nevelték, de ha nem szíjjal, akkor így. Ez most a helyzet: mindketten szeretnénk a családot, de a páromnak is megvannak a maga félelmei – sajnos nagyjából az enyémekkel vágnak egybe. Karácsonyra meg akarom lepni magam egy salsa tanfolyammal és még ebből is problémát csinálok: „nem kell az neked, vegyetek inkább valami konyhai eszközt”. Lehet, hogy vannak olyan emberek, akik együtt vannak, szeretik egymást, párt alkotnak, de családot nem képesek? A párom mindenben segít, szerencsésnek érzem magam, de őbenne is van egy józan félelem. Vagy túlságosan realisták, vagy túlságosan hülyék vagyunk. Üdv: A.