„Házasodnék én – ha találnék megfelelő alanyt hozzá. Én pusztán nem hiszek a tartós kapcsolatban. Mert még nem láttam egyet sem” – kicsi kesergéssel indítjuk a hetet: Levélírónkat azzal a kérdéssel üldözik a szülei, hogy miért nem nősül már meg? Amit nekik nem mert elmondani, velünk most megosztja. Aggályok, félelmek, remények.
A szüleim már évek óta azzal nyúznak, hogy mikor nősülök meg már végre? 34 éves vagyok, csakugyan aktuális lenne. És én nem azt válaszoltam nekik, amit most le fogok írni, hanem terelve annyit, hogy „Még nincs itt az ideje. Hamarosan” Azért nem, mert még nem sok működő tartós kapcsolatot láttam. (illetve, egyre emlékszem, de ott a felek azonos neműek voltak) Nagyon sok embert ismerek és néhányuk párkapcsolatát is volt szerencsém látni. Tapasztalatom: 1,5 – 3 év múlva a következő van: a pasi azon töri a fejét, hogy miként tudná megcsalni a nőjét úgy, hogy ne derüljön ki? A csaj ez idő alatt pedig azon agyal, hogyan tudná elkerülni a szexet (netán szintén azon, mint a párja, azzal a különbséggel, hogy ő ezt alaposan ki is beszéli a barátnőivel).
Arra jöttem rá, hogy az ember alapvetően nem a tartós kapcsolatokra lett programozva. A hűtlenség nem hiba, inkább hajlam. Aminek vagy engedelmeskedünk, vagy nem – választható. Az oroszlán bűnös, mert széttépi az antilopot? Nem, csak állat. Nem tudom, az antilop mennyire örül a préda szerepnek… Szóval, a szüleim terveznek és szónokolnak nekem… aggódnak, miért nem nősül meg a fiacskájuk. Ki viszi tovább a vérvonalat? Ja, egyébként ők már évek óta elváltak, a mai napig fújnak egymásra és amíg együtt voltak, az utolsó években ajtócsapkodástól kezdve minden volt, épp csak a zsarukat nem hívták ki. Ez abszurd. Amire gondolok: a szüleim rajtam keresztül szeretnék jóvátéve látni saját elbaltázott kapcsolatukat (?) Ez megint abszurd. Bűntudat-projekció, ha van ilyen. A nővérem legalább „normális” és a nyáron lesz az esküvője. Ő is azzal b*szogat, hogy ugyan már miért nem nősülök meg? miért nem találok egy helyes lányt? De mi a helyzet a család többi tagjánál? A nagybátyámék elváltak. Az anyai nagyszüleim csak azért nem, mert éppen zakatolt a történelem, a túlélés tartotta össze őket, nem volt idő ilyen hülyeségre, nagyobb gondjuk is volt és legalább volt mellettük egy szövetséges, aki néha üvöltözött velük, lesz*rta őket… de volt. Lehetett rá támaszkodni. És ha megnézed az idős házaspárokat, akik már 100 éve együtt vannak, látod, hogy elkezdtek hasonlítani egymásra, a vonásaik, gesztusaik, mert összemosódtak a megszokásban. A megszokás tartotta együtt őket, nem más. Inkább két testvér, akik egyformán híznak el, az arcuk is hasonlítani kezd, néha még ugyanaz a gyógyszer is beválik náluk. A pszichológia nyelvén: ódzkodásom mögött nem az dolgozik tudat alatt, hogy „ha nekik nem sikerült a dolog, akkor nekem miért sikerülne”? És a tartózkodással csak egy lehetséges csalódást akarok elkerülni? Ki nem? Házasodnék én – ha találnék megfelelő alanyt hozzá. Én pusztán nem hiszek a tartós kapcsolatban. Mert még nem láttam egyet sem… És hogy én tudnám-e csinálni? Talán. Eddig mindig engem hagytak ott, sose én léptem ki egy kapcsolatból, tehát jó esélyeim lennének. Mindenki azt mondja, hogy oké, hülye világ van, de el kell fogadni és mindig próbálkozni kell. Semmire nincs ígéret, mert ami ma jónak tűnik, annak holnap még simán lehet rossz vége. Nem vagyok telejós, hogy megmondjam, mi jöhet. A jövőbelátásról az a véleményem, hogy a jelen írja a jövőt. Nem a kristálygömb. A bölcselkedések, tanácsok meg tanulmányok zöme pedig csak találgatás. Minden ember egy teljesen külön könyv. Ez a szívás… de ahogy Feldmár mondta: az az ijesztő, hogy nincs kitől tanulni már… Tehát a kérdés: őszintén nézzünk magunkba és emlékezzünk vissza, hogy láttunk-e már valaha az életben harmonikus, működő és valóban tartós kapcsolatot? Bízom benne, hogy sok pozitív hozzászólás érkezik majd.
