„Jöttek az esti kimaradások, ide megyek, oda megyek, de nem ott vagyok, majd egyszer csak, egy telefonhívással lebukott az ügy” – a csaj éppen hogy felépül egy súlyos betegségből, máris beleveti magát a legvadabb partikba… és be is pasizik. A leánykérést fontolgató barátja választás elé állítja: vagy ő, vagy az új szerzemény.
Sziasztok! Olvasván időnként a blog bejegyzéseket, mindig érdekes sztorikkal találkozom, de sose gondoltam volna, hogy velem is megesik egy ilyen történet, gondoltam, megosztom veletek. Az én sztorim is lehet szokványos - bár talán csak nekem meglepő, mivel még nem voltam ilyen helyzetben, de azért nagyon megdöbbentett. A történet a következő: kb. 4 éve megismerkedtem egy lánnyal, akivel egész kellemesen alakult a történet. Mint ahogy az minden kapcsolatban lenni szokott, elsőnek szerelem (az ő részéről hamarabb) aztán erős szeretet és a vonzalom se változott, kölcsönösen megmaradt. Összeköltöztünk. Hol nála laktunk egy ideig, hol meg nálam, de szépen, ahogy kell, csiszolódtunk, és jól működött minden, mert ha valami baj is volt, mindig meg tudtuk beszélni, és megoldani, tehát ez fejlesztette a kapcsolatunkat is szépen.
A négy év alatt, ahogy szokott lenni, sok emlék, közös dolog stb. stb.. Teljesen egyek voltunk. Nyilván volt rossz is, mert azért az is hozzá tartozik. Pl. felhívtam, benne volt a telefonban, sokszor ugyanarra gondoltunk abban a pillanatban, vagy egymásra pont. Sorolhatnám százával. Szóval közhelyes. Ő már az első percben kijelentette anno: komolyan gondolja, férjhez akar menni - pedig akkor még csak 23 volt. Gondoltam, na azért ne kapkodjuk el, majd meglátjuk, mit hoz az idő, de nem álltam ellene, ha minden jól alakul, majd akkor én is szeretném. Telnek-múlnak az évek, összeköltözünk, együtt élünk, minden jó - néha vannak azért rosszabb napok is, de megoldjuk mindig. Igaz, egy éve szakítottunk miattam, de egy hónap után visszamentem, mert a szeretet visszavitt. Ő is akarta, de feltételekkel, ami a részéről érthető is volt, de nekem semmi gondom nem volt azzal, én is úgy akartam, nem csak miatta mentem bele. Kivettünk egy lakást közösen, egy nagyot, hogy jól elférjünk, éltünk, minden ment, ahogy kell, mígnem, pár hónapja felütötte a fejét nála egy nagyon súlyos betegség. Én összeomlottam, mellette voltam, támogattam, sírtam helyette is, kezelések, műtétek stb. stb.. Borzasztó lelki stressz volt, de mellette voltam, hiszen szerettem. Megjegyzem, hogy az eltelt kb. 4 év alatt mindig láttam a szemében a szeretetet, az érzelmeket, nem éreztem semmi rosszat, minden úgy volt, mint korábban, a szem nem hazudik. Velem tervezgetett, velem akarta az egészet, és én is. Aztán jöttek a javuló kilátások, kedvező leletek, stb. és itt jött a gond.
Elment már korábban is szórakozni egyedül, barátaival - voltunk közösen is - sose volt gond, mindig minden rendben volt. Mígnem, utolsó alkalmakkor, szintén elment egy buliba, hogy úgymond, jól beb*szva kiengedje az eltelt idők feszültségét. Mondom, ez még érthető is. Aztán reggel, amikor hazajött, már nagyon furcsa volt, mintha nem is ő lenne, rögtön gyanús lett, de egy-két nap után oldódott ez a dolog, és nem éreztem tovább azt a valamit. De azért nem hagyott nyugodni.
Majd 2 hét elteltével ismét buli, ugyanazzal a bandával, de én nem mehetek, mert akkor nem tudja magát elengedni. Na, itt már nagyon gyanús lett a dolog, és igazam is lett később. Jöttek az esti kimaradások, ide megyek, oda megyek, de nem ott vagyok, majd egyszer csak, egy telefonhívással lebukott az ügy. Rákérdeztem, tagadta persze, de látszott rajta, őrlődik nagyon, majd egyszer csak kibukik: igen, megismerkedett egy fiúval a buliban és beleesett, de engem is szeret nagyon, és nem tudja, mi legyen, időt kér. Én meg néztem egy ideig, ahogy esténként hazajön hozzám, mintha mi sem történt volna, miközben a pasival randizgatott. Válaszút elé állítom, vagy én, vagy ő, de ezt fejezze be, ha ő, akkor költözzön oda - de nem akart, kényelmes volt így. Neki. De nem nekem. Akkor döntök én, cuccok összepakolva, akkor menj oda, ha őt választottad, és ennyit jelentett neked az egész eltelt idő. És elment, talán majdhogynem simán. Szóval, sajnos ez lett a vége. Pedig már megérlelődött bennem a lánykérés, hiszen ezen is túl mentünk, átvészeltük, jött volna az évfordulónk hamarosan, ezt terveztem volna, ezt akartam volna, de már nem lesz ez. Hát ennyi.