„Annak semmi értelme, hogy a végtelenségig eltűrök olyan dolgokat, amikért más már szedelőzködne” – a fiú pszichológiai nehézségekkel küzd, de anyáskodó barátnője igyekszik mellette kitartani. Még akkor is, ha semmit nem lehet rábízni párjára, se egy bicajt, se egy pulóvert, ráadásul oktalanul féltékeny. Vagyis most már okkal…
Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik (CsP) egy igen népszerű társkereső oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk a www.csajokespasik.hu oldalon! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
27 éves nő vagyok, van egy három éves, nem hétköznapi kapcsolatom. Már mások is mondták, hogy túl anyáskodó vagyok, és rendre ilyen kapcsolatokat is vonzok be, ahol törődhetek valakivel. A legtöbb eddigi kapcsolatom is ilyen volt. Ez a fiú nálam 4 évvel fiatalabb, régebben többször kezelték, mert voltak pszichológiai gondjai, de mára rendbe jött. Azaz kívülről nem látszik semmi, nagyon aranyos, közvetlen tud lenni emberekkel, be tud illeszkedni, beszélni. Sokat olvas, képzi magát, mégsem tud elhelyezkedni.
Az anyjával jóban vagyok, igazából előbb ismertem meg az anyját (kollégák voltunk egy helyen) mint őt. Ő hozott össze minket. A barátomnak rengeteg szabadideje van, ellentétben velem. Úgy fél éve kezdődtek a gondok, amikor elkezdett a semmin féltékenykedni. Hogy biztosan megcsalom. A nyakamra mászott az oktalan féltékenységével. Folyton rosszkor hívogatott, végül megpróbált féltékennyé tenni: mutatott egy lányt a fészen, hogy vele járt 1x, de később kiderült, hogy soha nem jártak, a lány még csak nem is ismeri. Azzal a lánnyal ő nem járt soha, de azt hazudta nekem, hogy igen. Miért?
A szülei rég elváltak és ez még nem is durva, de a mai napig csak azért járnak össze, hogy tépjék egymást. Nem tudom, miért keresik egymás társaságát, miért nem lehet békén hagyni a másikat, ha egyszer vége?
Innen eredhet a pszichológiai blokkjainak gyökere, biztos, hogy voltak olyan sérelmei korábban, amiken nem tudta magát túltenni.
Szerencsére lehet vele beszélni, de nem elég egy problémát megbeszéléssel letudni, meg is kell oldani őket. A megbeszélés még sosem segített semmin. A megoldás segíthet csak. Amikor már úgy érzem, hogy nem tudom őt elviselni, inkább tűrni próbálok, mint megkeresni a megoldást.
A múltkor megbeszéltük, hogy este elmegyünk valahova. Én a munkahelyemről indultam, s mivel hűvös volt, kértem, hogy hozza el a pulóverem. De nem hogy nem hozta, ő sem jött. Ki volt kapcsolva, mikor hívtam. Kiderült, hogy elaludt. Fázva mentem haza. Megint lenyeltem a problémát, hazaérve elszállt a dühöm, pedig a buszon úgy voltam még vele, hogy leüvöltöm a fejét. Kitehetném, a saját lakásomban élünk, (mármint a családi házban élek, elszeparált helyen, itt születtem és még mindig itt vagyok).
Kértem, hogy csináltassa meg az én bicajomat is, mert ő is kerékpározik, ha jó idő van, tudja, mit hogy kell rajta. A magáét elvitte, az enyémet meg addig halogatta, míg elfelejtette, végül, mikor már én is elfelejtettem volna, magam intéztem el. A korábbi alaptalan féltékenykedése végül önbeteljesítő jóslatként működhet, ugyanis van egy férfi, kb. velem egyidős, akivel elég sokat beszélgetünk mostanában. Mindenféléről. A magánéletemről is. Sok jó tanácsot kaptam tőle.
Még nem történt semmi, de ha úgy vesszük, akkor fejben már megcsaltam a páromat. És most döntenem kell, lehetőleg még idén, hogy merre érdemes tovább indulni, mit érdemes folytatni és mit nem? Mert annak semmi értelme, hogy a végtelenségig eltűrök olyan dolgokat, amikért más már szedelőzködne.
