„Nevezzük Nagy Őnek, bárminek, többet és többet akartam kapni belőle, de választás elé nem állíthattam. Felesége volt és tudtam ezt” – Levélírónk akkor jön rá, mit jelentett neki a férfi, amikor az elhagyja. Mégse bánja, hogy belement a dologba, mert élete legszebb pillanatait élhette meg.
Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik (CsP) egy igen népszerű társkereső oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk a www.csajokespasik.hu oldalon! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
Augusztusban indult az egész. Jó pár telefon után nagy nehezen összehoztunk egy találkozót. Telefonon át vallotta be, hogy nős, és én akkor úgy voltam vele, hogy ennyi volt, hazudtál, semmi értelme nem volt, hogy nem mondta el, mindegy, és nem is keresem többet. Így mihez kezdjek vele? Vagy ő velem? A szerető szerep az egyik legszánalmasabb. Nem kerestem. Ő azonban keresett engem, én meg hülye voltam és kíváncsi. Egy találkozó még semmi. Azt nem állítanám, hogy szerelem volt az első látásra – részemről – nekem nem megy ilyen gyorsan, fontos, hogy teljesen megismerjem a másikat, tudjam, hogy bízhatok benne.
Az is a bizalom elé állt, hogy tudtam, hogy nős. Az sem vigasztalt, amikor azt mondta, rossz a házassága. Mert az fölveti a kérdést, hogy akkor miért nem válik el? Ezt én nem kérdeztem tőle. Aztán egyszer csak egyre többször találkoztunk, amiket még mindig találkozóknak tekintettem, de én még a harmadik „nem-randin” is úgy voltam vele, hogy ebből nem lesz semmi. Hogy is lehetne. Sok közös érzésünk, közös gondolatunk volt. Kialakult köztünk valami, vagy csak mindketten megnyíltunk és hagytuk, hogy ezek kialakuljanak. Egyre jobban belefészkelte magát a gondolataimba, sokszor visszagondoltam arra, ahogy beszél, a szemembe néz, mosolyog. A következő alkalommal lefeküdtünk. Én hívtam fel magamhoz. Tudtam, hogy ezzel átverünk valakit, akit nem is ismerek, csak tudom, hogy van. Nem akartam benne lelkifurdalást kelteni és a vállára rakni a felelősséget, így belementem a játékba és én is úgy tettem, mintha nem tudnék róla semmit.
Már nem vagyunk együtt. Most már nehezen mondom ki őszintén a gondolataimat, nem tudom, mi számít tolakodásnak és mi csak szimplán őszinteségnek. Inkább hallgatok. Kötődtem hozzá és most az lesz a feladat, hogy ezt a köteléket szépen lassan – vagy nagyon gyorsan – elvágjam. Megelőzött, mert nem rég ő szakított velem. És a hiánya döbbentett rá, hogy mit is jelentett számomra. Próbáltam nem írni neki, nem hívni, nehéz volt, mert azzal csak rontanék a dolgokon, hiszen nem ígértünk egymásnak semmit, szívesebben mondanám azt, hogy nem én szerettem bele, hanem valami bennem, de ezzel nem rázom le magamról a felelősséget. Reményeim voltak, önző remények voltak, de nem tudtam a kialakult érzéseimet felülírni vagy uralkodni rajtuk. Én voltam a hülye, hogy belementem. Ugyanakkor nem bánom, mert életem legszebb pillanatait vele élhettem meg. Igen, beleszerettem, nevezzük Nagy Őnek, bárminek, többet és többet akartam kapni belőle, de választás elé nem állíthattam. Felesége volt és tudtam ezt. Utólag visszagondolva, sokat hibáztam én is, de be tudom látni a saját hibáimat és több esélyt is tudok adni egy kapcsolatnak. Igazából nem tudom, miért írtam le ezeket, miért kérdés egy tény? Kérdés az nincs. Tanulság se. Csak én vagyok, tele hiánnyal. Túl kell lépni rajta. és ha még egyszer hív, nem tudom, hogy felvegyem-e vagy ne. Na, ez egy kérdés.
