„Géza meg van, esküvő meg van, lakás meg van, aztán örülünk, hogy meg van, és reméljük, hogy további energiabefektetés nélkül meg is lesz, és megsértődünk, hogy affene, mégse” - íme egy pozitív beszámoló egy működő kapcsolatról. A szerelmet fenn lehet tartani, s vele együtt a testi vonzalmat is, csak minden nap meg kell dolgozni érte. Folyamatosan figyelni kell, mert ha nem táplálod a tüzet, akkor kialszik. Csajok! Gondolkodni igenis szexi.
Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
Kedves CsP, CsP olvasók. Már jó fél éve rendszeres olvasója vagyok a blognak. Főleg a kommentelők érdekeltek: míg az emberek párkapcsolati nyavalyái elég hasonlatosak világszerte, kíváncsi voltam, mennyire honol a pesszimizmus hazánkban, ami (gondoltam anno) a posztokra adott reakciókból elég jól lemérhető. Persze, utána gondolkodva rájöttem, hogy mindkét eredeti feltételezésem téves volt: Először is, ennyi pasi-rinyát más, általam ismert külföldi blogon nem olvastam. Másodszor pedig a nagyon sokszor (de nem mindig!) cinikus, borús, negatív (és jesszus, mennyire szeret néhány ember itt szintelméletezni) kommentek bár igazolni látszottak Magyarország sztereotipikus pesszimizmusát, mindez nem bizonyítja, hogy a legtöbb ember tényleg így gondolkodik.
Erre volt a legkönnyebb rájönni: egyszerűen amikor azt kérdeztem magamtól “te jó ég, hát miért nem ír szinte senki valami építő jellegű, értelmes választ?” A válasz magamnak az volt, hogy “te idióta (én), hát te sem írsz semmit”. Talán az Ippon Lite-tól olvasok konzisztensen jó észrevételeket, már ha lehet itt személyeskedni :) (persze az korántsem jelenti, hogy ő egyetértene ezzel az írással!)
Rólam annyit, hogy 30 felé járok, heteró vagyok, a nemem majd az írásból kiderül, de szinte mindegy. Irtó boldog párkapcsolatban vagyok. Voltam tini, voltam régen is szerelmes, de soha nem voltam még olyan szerelmes, mint most, miközben tudom: igenis, a párom az igazi, akivel le fogom élni az életem. Szóval, ha minden oké, miért is írok? – kérdezhetitek. Azért, mert annyi hülyeséget olvastam csalódott emberektől, azt magyarázva, hogyan csajozzunk, pasizzunk, hogy legyünk alfahímek, stb., hogy jónak láttam leírni egy működő kapcsolatot. Hogy mitől jó, miért működik, hátha egy elfogadható alternatíva lesz majd egy válasz-keresőnek.
Szóval magunkról dióhéjban: majd 10 éve találkoztunk először közös (több mint) hobbi révén, külföldön. Alapból bejöttünk egymásnak, de egyikünk sem gondolta akkor még, hogy a másik félnél van esélye. De őszinte, mély barátság alakult ki, és úgy 3 éve, mire rájöttünk, hogy de igenis, van esélyünk, sőt!, összejöttünk, összeköltöztünk szinte azonnal, és azóta is boldogan élünk minden stress-helyzet, probléma (betegségek, stb), majd’ 20 év korkülönbség, no meg kulturális különbözőségek dacára. Szerencsések is vagyunk, mert bírjuk egymás barátait, szüleit is, ez tudom, lutri.
Amitől működik: egyenrangú partnerek vagyunk. Nem egyformák, hanem egyenrangúak (bár nagyon hasonlóak is, mentalitásban, szenvedélyekben, hobbikban, világnézetben). Ez azt jelenti, hogy egyikünk sem várja el a másiktól, hogy a meló után/helyett boldogan főzzön, mosogasson, gyerekeket neveljen (esetünkben nincsenek, nem is lesznek), mert női nemi szervekkel született. Ahogy azt sem, hogy ő hozza haza a több pénzt, megszerelje a csapot, és kisujjal csapja le mindazt, aki a nőjére mer nézni, mert férfi nemi szervvel született. Mindketten hasonló (sok) energiát fektetünk bele, és tudjuk, hogy nem lenne fair ráerőltetni a másikra a korunk vagy múltunk sztereotípiáit. A világ változik, ha tetszik, ha nem. Amúgy, ha nem passzol rád az alvós-pokróc, mert kinőtted, akkor mit csinálsz? Szerintem egyértelmű, hogy lecserélem, megtoldom, de mindenesetre a pokrócot alakítom az én igényeimhez, nem pedig fordítva. Sok ‘bezzeg az én időmben-es’ meg ‘bezzeg néhány száz éve’-érvelős emberkék inkább metaforikus lábat vágnak le bokából, mert a pokróc/tradíció mindenek felett… Na ez nálunk nincsen. 50-50-be mennek a dolgok, igazodva a személyes igényeinkhez. Ennek a következménye pl. az lett, hogy az utalt/régebben elvárt főzést felváltotta az élvezettel való főzés: nem azért csinálom, amikor csinálom, mert muszáj, hanem mert kreatív, és ha jól sikerül, akkor még finom is lesz, nomeg a másiknak örömet szerez.
Felnézünk egymásra. Én felnézek a páromra, aki 100% férfi, mégsem alárendelt a viszony. Nagyon sokat olvasom, hogy legyen a férfi férfi, hogy kápráztassa el a nőt, hogy vigyázzon a kedvességgel. Elárulom, hogy a párom úgy férfi, hogy közben iszonyat kedves, segítő, támogató, engem tisztelő, rám felnéző ember. (oda-vissza). Érzelmeit megmeri élni (ehhez kell bátorság) és ezt kommunikálni is képes. Na, ez az, ahol nagyon elcsesszük fiainkat: ezt már a gyerekkorban megpróbálják elnyomatni velük, szóval ember, férfi legyen a talpán, aki ebből ki tud törni. Jaj, de sokan vannak itt szintezők is, meg akik mondják, hogy a nőnél a diploma az nem pluszpont, csak a külső, meg az ifjúság. Hát ez elég nagy inzultus a férfi-népre. Egy kapcsolatban úgy maradhat fenn a szerelem és vonzalom, ha a felek igenis tudnak jókat beszélgetni egymással. Az most mindegy, hogy a desztillált víz jótékony hatásairól van szó ‘apropó’ -szinten, vagy Nietzsche-ről, de csajok: gondolkodni igenis szexi : ) Azokat fogja ez elijeszteni akik nem biztosak magukban.
De jobb is az elején kiszórni őket.
Oh igen, egy mítosz: a szerelem pár év alatt lecseng, véget ér, de marad a család, és ez milyen szép is, mert hát “nem vagyok szerelmes már a Bélába, de hát olyan jó ember - kivéve amikor ezzel vagy azzal irritál”… De ez szerintem butaság. Mindig lehetne rosszabb, lehetne a pasi nagy nőgyilkos is, meg szadista, vagy krónikus szájszagú, meg sok minden, ez attól még nem elég jó érv. Szerelmet igenis fenn lehet tartani, szerelmet, s vele együtt a testi vonzalmat is, csak minden nap meg kell dolgozni érte. Nem úgy, hogy kipipálni, hogy Gizi / Géza meg van, esküvő meg van, lakás meg van, aztán örülünk, hogy meg van és reméljük, hogy további energiabefektetés nélkül meg is lesz, és megsértődünk, hogy affene, mégse. Minden nap figyelni kell. Ez kicsit olyan, mint egy élő organizmus: ha nem táplálod folyamatosan, akkor halványodik. És most nem rózsákról beszélek meg heti éttermekről, hanem mindennapos odafigyelésről, vélemény-meghallgatásról, törődésről, a ‘kis’ dolgokról.
Lehet, teszik máshogy is. Én nem vagyok semmi jónak elrontója, ami két felnőttet illet, és senki másnak nem fáj. De a gyereknek, ha van, fájni fog: ha nem lát otthon hiteles mintát, szülői meghitt érintéseket, összekacsintásokat, kéztapit, odaadó, meghitt, egymásnak intézett szavakat (nem kell hogy giccsbe menjen), akkor hol fogja megtanulni, hogyan viselkedjen az ő leendő kedvesével? A pornóiparból? Biológia órán?
Egyébként még amin sokszor bukik, a felek közötti kommunikáció is fejleszthető, nincs a csillagokban/dns-ben megírva, hogy az egyik-másik nemnek analfabétának kell lennie ebből. Hogy én mit csinálok? Ugyanazt, amit ő (fentebb). Szerető magamat adom, erős nő vagyok, sok mindent megosztok vele: örömeim, bánataim, támogatom. Kíváncsi vagyok rá! Ennek köszönhetően még x év után is felfedezhetek valami újat, amitől még jobban szeretem. Teret is adok neki. Ő is. Egyikünk sem sértődik meg, ha a másik épp egyedül szeretne elmenni a barátaihoz, vagy sétálni, vagy elvonulni a másik szobába, vagy akar 2 hétre lelépni kirándulni a hegyekbe. Amíg nem lett megtépázva a bizalom, addig elég kapcsolat-gyilkos lenne azon filózni, hogy “biztos valami rosszat mondtam” vagy “biztos megcsal”.
Még valami, amit nem csináltam kora-tini korom óta, amit viszont sok csaj és fiú úgy látom igen: nem voltam úgy pasival, hogy közben tudtam, nem vagyok szerelmes, vagy nem ő az igazi - minimum potenciálisan. Fontos, hogy egyedül is lábra tudjunk állni. Mindkét fél. Hogy örömet találjunk az életben, valamit ami feltölt energiával, amitől nő az önbizalmunk. Hogy csináljunk dolgokat, amik magunkért vannak, amik végzése közben azt érezzük ‘otthon vagyunk’. Ha ez megvan, és nem ‘szorulunk rá’ a másik nemre, akkor izzadságszag, görcsölés nélkül lehetünk egymással, igazán élvezve egymás társaságát.
Utólag már csak zárójelben: nem szokásom használni az F-szót, mert félreértik (és fogják is) és elkezdenek mindenféle feminácikat üvölteni, de most fogom csakazértis: ha felmerült volna bármi kétely is, most büszkén elárulom: mindketten, igen, feministák vagyunk. Nem járunk felvonulásokra stb., de nem hagyjuk, hogy a mi életünket, a mi szövetségünket hátrányosan befolyásolják az eleve kiosztott nemi szerepeink (amik kultúránként, korszakonként változnak), de ha valaki rákérdez, akkor nyíltan vállaljuk, hogy nem értünk egyet a világ nőket elnyomó, és ezáltal férfiaknak is ártó berendezkedésével (ami kezd javulni sok helyen), nézeteivel. Na, a nézeteket azt nehéz megváltoztatni. Tudom, tudom, lehetne rosszabb is, de ez még mindig nem elég indok. (szólsz főnöknek, kéne fizuemelés, csak 300Ft-ot kapok óránként, mire azt mondja: „örülj, hogy nem 40 Ft-ot viszel haza mint x országban. Ugye, hogy nem elég jó érv). A férfiközpontú társadalom, mint már említettem, nem segít a férfiak érzelmi intelligenciájának fejlesztésében, ahogy rendesen meggyepálja a nők magukba vetett bizalmat is. Ennek a kettőnek pedig igencsak jelen kell lennie mindkét félnél, ha komolyan gondolják a párkapcsolatot, netalán a ‘holtodiglan’-t.
Mindenkinek a legjobbakat;) Üdv: Zsófi
