„54 éves, viszonylag gazdag, soha életében egy percet sem dolgozó, talán életunt, talán depressziós, talán csak személyiségben nagyon erős nő” – a probléma ezúttal nem a pasi, hanem annak nagyanyja, aki ugyanúgy beleüti az orrát a hűtő tartalmába, akár a takarítási szokásokba, vagy abba, hogy Levélírónk és párja mikor fekszik le. Kikukázza a nyugtákat a vásárlásokról, turkál a szekrényekben, hogy az unoka barátnője éppen mit vett magának, vagy hol tartja a pénzt. Hova költözzenek, ha nincs hova?
Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
Sziasztok! A segítségeteket szeretném kérni, s kérem, hogy csak azok szóljanak hozzá, akik - ha erős kritikával is - tanácsukkal a segítségemre lesznek. Fiatalkorom miatt gyanítom sokan ítélkezni fognak, hogy miért ezt az életet választottam, de ahogy mindennek, ennek is meg van az oka. Szóval.. 19 éves nagyonnagyonagyon fiatal, csinos, ésmégsorolhatnámtovább lány vagyok, aki jelen pillanatban nem teljesen van tisztában azzal, hogy mit is kellene lépnie, hogy élete, - ha nem is gördülékenyen - de egy időre talán mégis haladjon a rendes kerékvágásba tovább.
Az én történetem 2 évvel ezelőtt kezdődött, amikor megismertem jelenlegi páromat. Minden szuper volt, ahogy az lenni szokott, s viszonylag rövid idő alatt (9 hónap) eljutottunk az összeköltözésig. Ez már nem volt olyan egyszerű, mivel pénz hiányában az albérlet kérdése bizonytalanná vált. A végén persze megoldódott a következőképpen: a párom (21 éves) nagymamájához költöztünk, míg nem találunk jobbat.
Nagyjából próbálom vázolni, hogy milyen voltam előtte, s utána, és kérek mindenkit, ne higgyék, hogy mártírkodom, mert ez áll tőlem a legmesszebb.
Az összeköltözés előtt, s kicsit talán még utána is egy életerős, mosolygós, tele energiával, magabiztos, határozott, alkalmazkodóképes, toleráns lány voltam, aki (talán ez a legnagyobb hibám) szörnyen meg akart felelni a párja családjának, akik viszont nagyon kritikusak, s jó híján szinte kizárólag rosszat tudnék mondani, inkább nem is folytatom.
Szóval itt kezdődtek a problémák, ugyanis annak ellenére, hogy (BÁRMIRE MEGESKÜSZÖM, és van önkritikám) nem ártottam nekik, alkalmazkodtam, s hallgattam, mondván majd úgyis egyszer elfogadnak, s látják, hogy abszolút jó hatással vagyok unokájukra, fiúkra, rokonukra.
Ez nem volt ilyen egyszerű.. Csak a leglényegesebbet említem: Áprilisban költöztünk össze a nagyi házába ugye, azonban külön lakásba (természetesen fizettünk rezsit, s bérleti díjat is egy csekély összeget). Szóval ezen a nyáron iszonyú fájdalmaim és az erős kezelések miatt az ágyból sem tudtam felkelni egy hónapig, s az 54 kg.-ból gyorsan 48 kg. lett. Erre a család nagy része gyanakvását fejezte ki, hogy én csak el akarom magam tartatni az ő kicsi fiúkkal, s a párom agyát mosták, hogy azonnal dobjon ki, mert nem lesz ez így jó. A párom természetesen emberibben kezelte a dolgot, s próbálta lenyugtatni őket, elmagyarázni nekik, hogy a munka számomra azon heteken nem ment volna... de ez semmi, ahhoz képest, amit kapok, s érzékeltetni sem tudnám eléggé.. Ezen eset után természetesen egy lavina indult el, mert bármit, bárhogy, bármikor csináltam, az nem volt jó, s én egy év után (tehát ez év április) kb. elkezdtem magamba fordulni, sírni, talán néha páromnak toporzékolni, hogy nem bírom ezt tovább és lépjünk valamit, mert ennyi idősen nem szeretném tönkre tenni magam, de fontos számomra, hogy együtt csináljuk végig, mert szeretem. A szekálást ne azon a szinten képzeljük el, hogy megmondja, szerinte valami nem jó. Itt már azért írok E/3. személyben, mert a család nagy része (végre!) elfogadott, bár az életünkbe próbált még finoman szólva aktívan részt venni. Szóval az E/3. személy a nagymama, aki nem teljesen hétköznapi nagymama. Pár szó róla: 54 éves, viszonylag gazdag, soha életében egy percet sem dolgozó, talán életunt, talán depressziós, talán csak személyiségben nagyon erős nő. Szóval a szekálás nem az, amit az imént írtam, hanem: felháborodik minden egyes nap, hogy valami nem tetszik neki.. gondolok itt a hűtőnk belsejének mennyiségére, a takarítási szokásainkra, hogy mikor fekszünk le, hogy mikor szellőztetünk, hogy miben, s hogyan, mit főzünk.. kikukázza a nyugtákat a vásárlásaimról, turkál a szekrényembe, hogy mit vettem magamnak, ugyanez a fürdőszobába, s míg tudta hol tartjuk a pénzünket, hát azt is előszeretettel számolta.. Ez volt eddig, most már hozzá kell (sajnos!) írnom a következőket is: megszabja mikor mosogatunk, 6 után nem főzhetünk, mert nem bírja, ha bent marad a lakásban a szag, ha mosogatunk, azonnal rakjuk el a cuccokat, mert nem bírja, ha kint vannak a cuccok, a fürdőszobai kagylóra nem tehetjük rá a fogkefe tartónkat, mert hátha leesik és akkor összetöri a kerámia kagylót, a kád mögötti csempére nem rakhatunk tusfürdőt, se semmit, mert összemarja a csempét.. ÉS először itt kérem a véleményeteket, kedves olvasók, hogy ez NORMÁLIS? Tényleg el kellene ezt viselnem? Tényleg én lennék a hisztis, s alkalmazkodóképtelen, hogy ezt nem bírom MÁR elviselni?
Nem akarom, hogy úgy tűnjön, én nem hibázok, s ezért írok még pár sort: levelezőn végzem az iskolát, míg a párom nappalin jár egyetemre, s ebből kiindulva én heti 5 napot, míg ő heti 2 napot dolgozik, mellette tanulunk ezerrel, s próbálunk megfelelni a nagymama összes kívánságának, mert neki sok van, rengeteg, tengernyi, ugye.. Nyilván nem mindig mosogatunk el evés után, lehet csak másnap reggel, s van amikor napoljuk a takarítást is, de ha kell hétköznap nekikezdünk, munka után, vacsi előtt. Van amikor még a kutyáját is elvisszük sétálni, mert az egész napi fekvés után neki nincs energiája, bevásárlunk helyette, s ügyeket is intézünk, ha kell.
Felmerülhet az olvasóban, hogy miért nem áll ki a párom mellettem, magunkért? Amennyire lehet próbál, de ha kicsit nyomatékosítja a mondanivalóját, már azonnal ki vagyunk rakva az utcára.. Itt jön a 2. kérdés.. Vajon csak magamnak próbálom bebeszélni, hogy nem tehetne többet, azért hogy ne legyünk "terrorizálva"?
Biztos azon is gondolkodott a történetem olvasója, hogy miért csinálom ezt, ha ennyi negatívummal jár? Mert szeretem a páromat, s bár ez nem mentség, eddig elég volt, hogy itt maradjak.. EDDIG. Ugyanis úgy érzem belefulladok a stresszbe, nem bírom már elviselni az egészet, lelkileg tönkrementem (legalábbis úgy érzem), az önbizalmam egyre inkább eltűnik, s tényleg, úgy igazán egy elviselhetetlen embernek érzem magam, és teljesen hülyének, hogy ideáig jutottam.
Nagyon jó kapcsolatunk van, boldogok lehetnénk(?), azok is vagyunk házon kívül, s szerencsére annyira nem is befolyásolja a hozzáállásunkat a mindennapi szekálás. A párom mindent megtesz értem, s bár nem dolgozik eleget, de az otthoni dolgokban segít, amit tud, megad nekem. Persze, ezért is meg vagyok kövezve, hogy mi az, hogy segít nekem a házi munkában? Következő kérdés: Probléma tán, ha a több szabadidővel rendelkező (meg egyébként is) társam segít a hétköznapi teendőkben?
Röviden ennyi lenne a történetem, remélem, valaki segíteni tud, talán bölcsebb, s tapasztaltabb gondolkodásával. A sztorihoz még annyit, hogy most már lépni szeretnék, de teljesen elbizonytalanodtam, hogy mit, s hogyan. Haza nem szeretnék menni, egy albérletet egyedül neccesen tudnék fenntartani, s úgy érzem a párom nem áll ki maximálisan a kapcsolatunkért.. talán ezért is akarok már egyedül lépni..
