Levélírónk olyan társat szeretne, aki nem akadályozó tényezőnek tekinti őt, hanem valamennyire azért fontos neki. A túlkoros nője megvadult tiniként hajszolja az élvezetet, a pasi pedig folyamatosan magában keresi a hibát, noha nagyon úgy fest, hogy ő itt már nem sokat tehet.
Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
Mivel minden probléma két emberen múlik, ezért a rám eső részen töröm a fejem mostanában, hogy mitől is jutottunk ide. 8 éve ismerem. Másfél éve vagyunk együtt, mint pár. Ebből talán 3-4 hónap volt jó időnek mondható. „De akkor miért nem mentünk már korábban szét”? - erre nem tudok válaszolni. Ő sok-sok év után hagyta el az élettársát (tehát már ő sem fiatal) és úgy gondoltam, már ő is csak a megállapodást és a biztonságot keresi, ezek az értékek a legfontosabbak. De azt éreztem, hogy inkább ellenkezőleg: ki akarja élni magát, hiszen felszabadult, és úgy értett félre (engem), hogy én majd ebben leszek partnere.
De már én sem vagyok fiatal. És csak nézem, hogy egy 18 éves hevességével a kicsapongó élet felé érez vonzalmat. Tehát nem csak én vagyok saras a dologban. Bíztam benne, hogy majd elmúlik ez nála, természetes reakció. De nem múlt el. Arról nem is beszélve, hogy még csak azt se mondhatjuk, hogy nyert valamit rajtam, mert semmi előnye nem származik neki abból, hogy velem van. Én csak azt látom, hogy nem vett komolyan, és amikor rájött a mehetnék, én nem mindig tudtam vele tartani, pláne olyan helyekre, amiket főként a húszévesek látogatnak, mert nem éreztem odavalónak magam, se jól. Őt ez nem zavarta. Még beszélgetésbe is elegyedik velük, ami megint kínos, ahogy az ő stílusukat próbálja utánozni... majdnem elnevettem rajta magam.
Mivel nem vagyok semmi jónak az elrontója, semmi kifogásom, ha hetente egyszer beleveti magát az éjszakába. Nem ítélem el. De a heti 3 azért sok. Az ő korában. Vannak barátai, tehát nem arról van szó, hogy csak én tudnék kísérője lenni. Amikor alig láttuk egymást, kevesebbet is tudtunk beszélni, és még online sem, arra sem volt ideje, pedig a telefonja mindig nála.
Még ha szakítanék is vele, akkor is foglalkoztatna a dolog, hogy én mit rontottam el?
Arra kérlek titeket, inkább arra próbáljatok rávilágítani, hogy én mit nem csináltam jól? Hátha csak nem veszek észre valamit. Harmonikus kapcsolat lehetett volna, veszekedések nem voltak, de a kapuzárási pánikos elrohanásai sokat kivettek.
Mivel volt már pár kapcsolatom előtte, tudom, hogy a béke és a társas együttélés feltétele, hogy engedünk a másiknak. De meddig? Mennyire lehet ezeket minimálisra csökkenteni, ha elkerülni nem lehet? Mennyire szólhatok bele ebbe az ámokfutásába? (főleg az ő érdekében) Nem passzolhat minden ember, de ha nem is próbálkozunk... Azt, hogy az ellentétek vonzzák egymást, ezúton cáfolom, legalábbis a mi esetünkben. Én is azt hittem, hogy az ellentétek , ha mást nem, legalább kiegészítik egymást...
Én olyan nővel szeretnék lenni, aki nem akadályozó tényezőnek érez, inkább azt érzem, hogy én vagyok számára a legfontosabb, vagy legalább valamennyire fontos. Nem lehet tervezni vele. És kiismerni se. Ez ilyen egyszerű. Ő folyamatosan azt mondja, hogy nem fontosabb a szórakozása, ugyanolyan fontos vagyok én is. Szóval nem értem.
Nem olyan reakciókra számítok, hogy szakítsak, mert nem fog változni, inkább olyan tanácsokra, hogy én még mit tehetnék, amivel megmenthető lenne ez a kapcsolat? Hogyan beszéljek a fejével? Csak észhez kéne téríteni, és ő is be fogja látni, nem egy buta nő... de hogyan? Ezen lenne a lényeg. A saját hibáimat is keresem közben. Túl engedékeny, túl elnéző vagyok,... vagy? vagy? Nem azt várom, hogy non-stop egymással legyünk, csak azt, hogy szánjon rám is időt, mert többnek kéne beleférni. Nem tudom, hogy lehetne átprogramozni.
