„Én nem a CSOK-ért szeretnék gyereket vállalni, és ezt talán nem szükséges bővebben kifejtenem” - A nagy dumás pasi nem tudta kiénekelni Posztolónk pénzét, akinek a sorozatos kölcsönkérések után elment a kedve az összeköltözéstől is. Ő nem azért szeretne valakivel összeköltözni, mert azzal jobban járna anyagilag, hanem azért, mert szereti az illetőt és megvan a kellő bizalom is.
Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
Hosszú évek – külföldi munka külföldi munkatársakkal egy külföldi kisvárosban és az ezzel járó magány – után hazaköltöztem, megismertem Árpit, és úgy éreztem, a mennyországba jutottam. Ideálisnak ígérkező kapcsolatunk a pasas pénzügyi kamudömpingje miatt azonban nem tartott tovább két hónapnál...
De ugorjunk vissza az elejéhez!
Tanárként végeztem, három év tanítás és egy tönkrement párkapcsolat után azonban nyugatnak vettem az irányt és fizikusként helyezkedtem el egy német multi székhelyén, külföldi viszonylatban sem rossznak mondható fizetés mellett. Hat év és egy vidéki magyar kisvárosban kislakásra elegendő pénz összegyűjtése után hazajöttem. Mi tagadás: hiányoztak a szüleim, a barátaim és az ismerőseim, a Balaton-parton eltöltött nyaralások, a magyar szó, és a hazai ízek. Hogy lehet túrót kapni a boltban és nem néznek rád furán egy étteremben, ha paprikát kérsz a leveshez. És még jó pár dolog, de a legfőképp az, hogy végre egy kiegyensúlyozott párkapcsolatban éljek és családom legyen.
Folytattam a tanítást, újra építgetni kezdtem az itthoni kapcsolataimat. Jó érzés volt a sok egyedüllét után barátok közt lenni, minden hétvégén hajnalokba nyúló bulikba járni. Egy ilyen házibuliban ismertem meg Árpit, aki a régi-új baráti kör hangadója lett. Nálam négy évvel fiatalabb, határozott, agilis, végtelenül társaságkedvelő, jó humorú pasas volt. Már az első pillanatban meg volt köztünk az a szikra, ami egy szerelemmel teli párkapcsolathoz kell. Mindig figyelmes és kedves volt velem, apró meglepetéssekkel várt, akárhányszor csak találkoztunk. Én is inspirálva éreztem magam: levettem a polcról egy régóta csak porosodó szakácskönyvet, hogy egy saját készítésű tortával meglepjem a születésnapján. Nem maradt el a hála este. Egyszerűen fantasztikusan működött közöttünk a kémia, ilyet egyetlen korábbi kapcsolatomban sem tapasztaltam. Akár kirándulni indultunk, akár várost nézni, fürdeni, vagy moziba, mindig garantált volt a minőségi szabadidő, a tartalmas beszélgetések és a sok-sok nevetés.
Árpi nagyon tudta, mit akar. Lelkesen adta elő ötleteit arról, hogy mennyi terve van a jövőre. Ilyenkor körbe ülte őt a baráti köre, szinte csüngtek a szavain. Pénzügyekben ő volt a legtájékozottabb: hozzá fordultak kérésekkel és kérdésekkel az ismerősei. Rám is lelkesítően hatott. „A barátság aranyat ér”-mondta mindig. Egy mély barátságnak köszönheti, hogy most „harmincötezerért, szinte aprópénzért bérli a lakását.”
Most ugyan „csak egy közepes fizetésért dolgozik egy gyárban biztonsági őrként. De ez csupán átmeneti állapot” – tette hozzá mindjárt. „Már alig várja, hogy betársuljon egy ismerőse ingatlanfejlesztő vállalkozásába a bankszámláján összegyűjtött milliókból.”
Légből kapottnak tűnt az ötlete, de nem akartam ezzel félbeszakítani a mondanivalóját a társaságban. Noha őszintén érdekelt volna maga a terv és a kivitelezése, mégsem erőltettem a témát, el akartam kerülni, hogy afféle hozományvadászként tekintsen rám. Még négyszemközt sem faggattam, úgy voltam vele, amennyit elmond, annyit tudni fogok. Már csak a múltbéli, exbarátnőivel megjárt kellemetlen tapasztalataira való tekintettel is kerülni akartam azt, hogy egy anyagias nő benyomását keltsem benne.
(Zárójelben megjegyzem: anyagiasnak tartom magam, de ez a tulajdonságom elsősorban magammal szemben megfogalmazott elvárásokban merül ki. Például abban, hogy rendben tartsam a pénzügyeimet, legyen vésztartalékom. Külföldön évekig egyedül éltem, csak magamra számíthattam, ami rákényszerített egyfajta anyagiasságra.)
Merthogy az exei bizony „mind egytől-egyig súlyos százezrekkel lehúzták.” Közülük ketten a közös albérletbe költözést – amelyet az utolsó forintig Árpi rendezett – követően pár nappal leléptek tőle. „Megijedtek a helyzettől és tőle, megijedtek mindattól a feladattól, ami egy együttéléssel jár”. Ha mindez nem történt volna meg, akkor Árpi vállalkozása már rég szárnyalhatna, mesélte ő.
Aztán időről-időre egyre több mindent meséltek a barátai őróla is. A felelőtlen költekezéseiről, a szüleivel való nem éppen konfliktusmentes kapcsolatáról, amit egy tartozása idézett elő, az alkoholmámoráról, és még sok másról. Hárítottam, hiszen szerettem őt. Biztos irigyek, az irigység beszél belőlük. Vagy pletykásak. Olyan sok pletykás ember van ebben a kisvárosban. Az alkohol pedig csakis a múlt lehet, hiszen mellettem legfeljebb csak sörözött, vagy egy pohár bort ivott – beszéltem be magamnak, miközben a „pletykák” tisztázására szóba se hoztam a dolgokat, ha kettesben voltunk. Ő sem hozta szóba. Nem magyarázkodott, így nem tűnt magyarázkodni kényszerülőnek. Csak akkor éreztem, hogy valami nem stimmel, amikor a hónap utolsó hetében elpanaszolta, hogy szüksége lenne harmincezer forintra, mert csak tíz nap múlva kap fizetést. Természetesen nem arról van szó, hogy nincs pénze, hiszen ő épp most akar autót venni és a bankszámláján ott pihen az erre szánt pénz, csak épp le van kötve.
Nem akartam tolakodó lenni, sem kellemetlen helyzetbe hozni. Nem akartam csak úgy elé tenni az asztalra harmincezer forintot. Azért sem, mert még csak egy hónapja voltunk együtt, és nem éltünk együtt. Egyszerűen nem éreztem magam kötelesnek arra, hogy kisegítsem. Másképp akartam segíteni. Üres volt a hűtője, elfogyott a mosószere és a WC papír, így elmentem bevásárolni, majd rendeltem pizzát. Közben felvetettem neki a folyószámlahitel ötletét, amit ő egy legyintéssel elintézett. Nem faggattam, ejtettük a témát.
Egy hónap múlva újra elpanaszolta, hogy nem is tudja, miképpen fogja kihúzni a következő fizetésig. A húgáéktól akart kölcsön kérni, de ők nem adtak neki. Nem is érti, hisz ők annyiszor kértek már kölcsön tőle és mindig adott nekik... Nem érti, hogy hol marad a viszonzás, hol van a családi szeretet, az egymás megsegítése. És pont a húgáék, akik templomba járó emberek... Aztán a szülei. Na ők sem különbek. Bezzeg amikor nyáron a nagybevásárlásaikat intézte nekik. És hol vannak a barátok? Nem azért vannak a jóbarátok, hogy szorult helyzetben segítsenek az emberen? De én sem vagyok jobb, mert már a múlt hónapban is említette nekem, hogy le van égve, én pedig elintéztem az egészet a folyószámlahitel felvételi lehetőséggel. Mintha ő erről most hallott volna először, hogy ilyen hitel létezik. Én nem vettem a lapot, hát még mi kell ahhoz, hogy az értésemre adja, nincsen pénze.
Nem, félreértettem, az autóra félretett pénz az a nemrég meghalt nagypapája pénze, amit végül mégsem ő örökölt meg. A bankszámláján lévő, lakásvásárlásra szánt pénz pedig az állam pénze, a CSOK, amit ő akkor kapna meg, ha családot alapítana és gyerekeket vállalna. Csak gyerekeket kell vállalni, és már abban a pillanatban ott lesz a pénz a bankszámláján, és megszűnik az a fogalom, hogy önerő. Különben meg miért akarom őt elszámoltatni a saját pénzével.
Ekkor már bennem is felment a pumpa, ezt már nem hagytam szó nélkül. Zavart az, hogy kamuzott és átvert... Nem, nem azért, mert nincsen kocsija vagy saját lakása. Azért, mert nem mondott igazat és úgy gondolom, hogy egy kapcsolat alapja a bizalom. A gyerekvállalásról pedig ne is beszéljünk, kiderült, hogy nagyon különböző a véleményünk ezen a téren is, kezdve azzal a kérdéssel, hogy miért is szeretnénk gyereket vállalni. Én nem a CSOK-ért szeretnék gyereket vállalni, és ezt talán nem szükséges bővebben kifejtenem neki vagy bárki másnak.
Ezek után már csak legyinteni tudtam arra az ötletére, hogy költözzünk össze, mert a munkánk miatt így most kevés időt tudunk együtt tölteni, másrészt őt megterhelik az albérlettel kapcsolatos költségek, meg amúgy talán én is jobban járnék anyagilag... Mondtam, hogy nem azért szeretnék valakivel összeköltözni, mert azzal jobban járok anyagilag, hanem azért mert az illetőt szeretem, ő is szeret, kellő bizalommal vagyunk egymás iránt, és a kettőnk kapcsolata megérett arra, hogy együtt éljünk.
Amikor szakítottunk, elmondtam azt is, hogy olyan családban nőttem fel, ahol nem volt szokás egymástól hónap végén kéregetni. Lehet önző kucorgató sváboknak nevezni minket. Ezen csak mosolyogni tudok, noha elismerem, lehet benne igazság. Apu szigorúan nevelt, megtanított már kiskoromban beosztani a pénzt. Anyukám háztartási naplót vezetett, bár ezt már túlzásnak tartottam. Nem voltunk szegények, beosztással jól kijöttünk, nyaralni jártunk évente Horvátországba, de a konyhapénz szent volt. Tágabb családunk is összetartó volt, de az összetartás és egymás segítése nem abban mutatkozott meg, hogy körbetartozások voltak hónap végén. Persze volt olyan „szörnyű” helyzet, hogy két hónapig nem néztünk tévét, mert elromlott, újra nem volt pénzünk, de nem akartak a szüleim azonnal egy rablókölcsönbe beleugrani, vagy a nagyszülőkhöz rohanni pénzért. Cserébe sosem mérgezték a családi légkört az anyagi jellegű viták. Nem lehet úgy gondolkodni, hogy bank az egész világ, és ha megszorulsz, kölcsönad minden rokon, barát és ismerős.
