Levélírónk igazi önfeláldozó típus, ám már unja ezt a szerepet, ugyanis volt pár olyan pasi az életében, akiknek ő adta vissza az önbizalmát, majd amikor elég csődörnek érezték magukat, tovább is álltak. Ő azonban nem vette el tőlük ezt a friss énképet a szakítás után se, pedig mondhatta volna, hogy valójában ugyanolyanok maradtak, amilyennek születtek, legfeljebb egy konditerembérlettel többek.
Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
Nem mai történet, illetve megfigyelés, de kíváncsi vagyok, más nő hogy áll(t) ezzel. Régebben néhányszor előfordult, hogy olyan srácokkal jöttem össze, akiknek nem volt túl nagy önbizalmuk, egyes esetekben tapasztalatuk se nagyon, elvoltak a kis életükkel, vagy épp már nem is kerestek senkit, vagy nem barátnő-központú terveket szőttek. Én elég nyitott, barátságos és segítő szándékú vagyok és amikor összejöttem velük és megjelentem az életükben, én a maximumot adtam, az őszinteség terén is. Mindig igyekeztem adni és építeni őket, ha láttam, hogy szükséges. Ha találkoztunk, valósággal fel voltam villanyozva, rajongtam értük, éreztetve, hogy szeretem őket.
Ha punnyadtak, mozgattam, felpörgettem őket, ha eleinte nem is örültek neki. Kis idővel erősödött az önbizalmuk, volt, hogy már az exeikkel sem hasonlítgattak össze, el is felejtették, rájöttek, hogy előbújhat belőlük az igazi férfi, és más nők is vannak rajtam kívül. A napvilágra került új énjük miatt megváltoztak, viselkedésben, öltözékben, sok mindenben, és leléptek. Volt, amelyik elkezdte összeszedni magát, edzeni kezdett gőzerővel, vagy épp újra nekifutott a jogsinak. Volt, amelyik szakításkor azt mondta, nem is érti, mit akart tőlem (holott én kapartam össze az önértékelését, én mentem bele a kapcsolatba végül is, mert annyit puncsolt, de mindegy, már nem a tényeket látják ezek a nagy csődörök). Úgy érzik, már kinyílt előttük a világ és megannyi lehetőség tárult fel, ezerrel belevetik magukat.
Egyik a képembe vágta, hogy legalább nem csalt meg, ezért ő tisztességes, majd hozzátette, hogy amúgy nem vagyok nagy szám... Ő volt, aki előzőleg elmondta, hogy fél az elutasítástól és tudja, hogy nem sikeres a nőknél. Csak nálam volt az,... szép. Volt, amelyik utána vissza akart kullogni hozzám, de nem mentem bele.
A beképzeltség valahol egy folyamat eredménye, de ez a folyamat törékeny lehet. Azon nevetek, hogy amolyan megváltó voltam (bocs, nem jut eszembe jobb kifejezés) felhozom őket egy szintre, akik előttem jóformán igénytelenek voltak, később nagymenőnek érezték ettől magukat, már tetkót akartak, meg gyúrni, csajozni stb.. Hozzátenném, a szakítás után, bosszúból én nem vettem el tőlük ezt az énképet, higgyék csak, amit akarnak, mondhattam volna, hogy valójában ugyanolyan vagy, amilyennek születtél, de ennyi tartásom azért volt. Jó ugródeszka voltam, na. De annyit még, hogy ez az un. „Önmagára talált” típus azért valahol nem a hűség mintaképe lesz mostanában, sajnálom azokat, akik utánam jöttek, ha jöttek. Én rontottam el valamit a hozzáállásommal? Lehet, hogy valakinek ez a sorsa?
