„Hallottam már azt, hogyha egy férfi kifejezi, felvállalja az érzéseit, az szégyen, mert a gyengeség jele, de nálam nem ez van” - Minél idősebb korban ismerkedünk, annál több olyan helyzet fordul elő, hogy újabb oldalunkat ismerjük meg az új visszajelzésekből, és így addigi énképünket át kell értékelni. Mennyit lehet még 34 évesen változni?
Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
Férfi vagyok, és mindig tudtam magamról, hogy kissé más vagyok, mint a többiek, sosem tudtam ellazulni, a piától inkább befeszültem, a kontrollvesztés nálam elképzelhetetlen. Ilyen vagyok 34 évesen. Nem tudom, hogy komoly eset vagyok-e, de eddig mindegyik barátnőm azt kifogásolta, hogy túl merev vagyok, és ritkán mosolygok, nem tudok feloldódni. Az empátiám viszont magas, még ha nem is tudom kimutatni megfelelően. Lehet ezt fejleszteni? Azt, hogy lazább legyek. Mert szerintem ha valakinél nem jön természetesen belülről, akkor nehezen. A hangulataim viszonylag szűk spektrumon mozognak. Nehezebben fejezem ki az érzéseimet, emiatt sokan azt hiszik, nincsenek.
Hallottam már azt, hogyha egy férfi kifejezi, felvállalja az érzéseit, az szégyen, mert a gyengeség jele, de nálam nem ez van. Volt olyan, hogy nehezen vettem rá magam, hogy a barátnőmet megöleljem, vagy csak úgy spontán megsimogassam, és sokszor inkább neki háttal aludtam. Aztán ezeket úgy ahogy elfogadták.
Van nálam olyan is, hogy hamar ítélkezek, de ez inkább szülői befolyás miatt van, mert ők a mai napig olyanok, hogy ne bízzak senkiben, mert átverhet, mindent hatszor ellenőrizzek, és lefekvéskor minden ablakot és ajtót ellenőrizni kell, zárva van-e. Kialakultak mára berögzült szokások is, jobban érzem magam, ha minden nap, minden órában azonos x tevékenységet végre tudok hajtani, de szigorúan, minden körülmények között.
Ha azt mondom valakinek, hogy ma nincs kedvem találkozni, akkor azon agyalok, hogy ő ezt mennyire vette elutasításnak? Néha ezek konkrét szituációban jönnek elő, de jellemzően konfliktusban élesedik ki. Azt tudom, hogy minél idősebb korban ismerkedünk, annál több olyan helyzet fordul elő, hogy az újabb visszajelzésekből újabb „fogyatékosságunkra” derül fény, és az addigiakat át kell értékelni. Főleg korombelivel ismerkednék, ahol viszont már neki is megvannak a maga rigolyái, beidegződései.
Nem tudom, ez nálam mennyire személyiségzavar, és mennyire csak a korral jár. Volt olyan kapcsolatom, ami ezek miatt bukott, mondjuk én választottam úgy, hogy tudtam, hogy ő pörgősebb és nyitottabb lány, és onnan vettem észre, hogy lecsengőben van a dolog, hogy már egész kicsit sem volt rám tekintettel, inkább lábtörlőnek éreztem magam és mintha már csak arról szólt volna a kapcsolatunk, hogy engem próbára tegyen és kiborítson. Nem volt építő terápia, nem tanultam belőle semmit, maximum azt, hogy nem kell elviselnem az ilyet. Ilyenkor az lett a vége, hogy kevésnek éreztem magam, inkább nem szóltam neki. Emiatt egyre féltékenyebb lettem, még feszültebb voltam és nem tudtam, mit rontok el. Az is érzékenyen érint, ha valaki rám akarja erőltetni az akaratát. Nyilván mindenkinek saját magának kell kezelnie ezeket, csak nem tudom, hogy álljak neki?