Szeretnék egy igen érdekes lányról szót ejteni. Minden lány közül, akikkel kapcsolatom volt, ő a legfurcsább és legzavarbaejtőbb jelenség. A mai napig halálos beteg, legalábbis ezt híreszteli, ezzel csábítja el a fiúkat, nem is sikertelenül, mint ahogy az ki fog derülni. A történet a táncparketten kezdődik, és mindennek az okát vissza tudom vezetni egy dologra, mégpedig arra, hogy véleményem szerint ennél a lánynál nincs minden rendben az irányítótoronyban... Viszont testnevelés szakos, így a fizikai adottságai némiképp ellensúlyozzák a szellemiek hiányát. Tánc közben is ezt vettem észre először, de mivel mindig is hülye picsának tartottam, ennél tovább nem is mentem, mármint az észrevételnél. Minden buli alkalmával iszonyat módon be volt rúgva, és klasszikus ribancként viselkedett, ami már akkor is visszatetszést keltett bennem. No nem a magasan fejlett erkölcsi érzékem miatt, hanem mert úgy találtam, hogy viszonylag könnyen megkaphatnám magamnak, és már akkor is erős vadászösztön birtokában voltam, ami nem engedte, hogy egy ilyen könnyű nőnél próbálkozzak.

Egyszer aztán úgy hozta a sors, hogy a buszmegállóban egymás mellé keveredtünk, és mivel sokszor láttuk egymást buliban, azon kívül, és pár alapdolgot tudtunk is a másikról, jobb híján beszédbe elegyedtünk. Miután az előfeltevéseimhez képest kellemes csalódás ért, komolyan újra kellett gondolnom az álláspontomat. Értelmesen lehetett vele beszélgetni, humoros volt, bár kedvesnek nem mondanám. A rosszindulatnak egy egészen magas fokát sikerült elérnie, megtoldva ezt a bunkóságnak egy "doktor House"-i formájával. Tehát érdekes volt a csaj, és valamilyen szinten intelligens. Éppen ezért kezdett el érdekelni, hogy mi visz rá egy ilyen nőt egyrészt a bulikban tanúsított viselkedésre, másrészt arra, hogy ezt a stílust használja. Ha csak pár fokkal kedvesebb lett volna, már fürtökben csüngtek volna rajta a pasik, bár így sem panaszkodhatott. Szóval a szuperhős-én átvette a vezérlést, kerestük egymás társaságát, és egészen bensőséges kapcsolatba kerültünk. Sok mindent elmondtunk egymásnak (azazhogy ő nekem), és egy alkalommal elárulta, hogy azért csinálja ezt az egészet, mert halálos beteg. Valamilyen tüdőbajt állapítottak meg nála, ami maximum fél éven belül végezni fog vele, és ha már meg fog halni, akkor úgy fog élni, ahogy ő akar, és nem úgy, ahogy másoknak tetszik. Nem hiszem, hogy akad olyan srác az olvasók között, aki ne ugrana egy ilyen tényállásra. Ha nagyon morbid és hímsoviniszta szemszögből nézzük (és ismertem olyat, aki ezért nem utasította vissza): itt egy lány, aki jól néz ki, mindenben benne van, ki akar próbálni dolgokat, és fél év múlva már nem fog rinyálni, ha nem hívod fel. Másik szemszögből pedig itt egy lány, aki szeretné jól érezni magát a hátralévő időben, és ha ehhez az kell neki, hogy velem legyen, akkor egye fene, legyen, főleg akkor, ha még tetszik is. Ebbe a kapcsolatba pláne úgy mentem bele, hogy mindent beleadtam, és ez szerintem érthető is. És úgy is nézett ki, hogy neki is erre van szüksége. Elmondta, hogy azt szeretné, hogy valaki fogja a kezét, amikor eljön az idő, de nem a testvére, vagy a szülei, hanem a szerelme. Azt hiszem, ez a mondat adta a kegyelemdöfést, és bár lehet hogy a sajnálat táplálta, de belezúgtam. Hozzáteszem, hogy tényleg nagyon sokat és nagyon csúnyán köhögött, így nem volt okom kételkedni a sztoriban, és ugye orvosi papírokat meg hát nem nagyon volt pofám kérni.

Aztán egy ilyen alkoholos bulin egymásnak is estünk, és amit kint a réten műveltünk, azt nem tennék be az esti mesébe (össze is csipkedett a Kárpát-medence összes élő csúszó-mászó és repülő rovara, úgy, hogy még egy hét múlva is százezernyi viszkető csípés virított a testemen), és elveihez híven még többet akart, ezért kézen fogva a szobámba vonszolt (annyira azért nem kellett vonszolnia). Olyan tökéletesen buja és forró éjszakát tölthettünk volna együtt, amire mindenki legalább egyszer vágyik életében. Tölthettünk volna, ha nem nézek rá az órámra. Ugyanis erősen kora reggel felé járt már az idő, nekem pedig létszükséglet volt hazamennem (a 300 km-re lévő állandó lakhelyemre) személyi igazolványt csináltatnom. Nem megyek bele a részletekbe, lényeg az, hogy ez tényleg élet-halál kérdése volt. Még így is erősen gondolkodtam azon, hogy leszarom és ott maradok, de végül mégis győzött a józan ész, bár a waterlooi csata ehhez képest játék katonás csetepaténak számított. Bevetette az utolsó fegyvert is: neki most van rám szüksége. Próbáltam volna neki elmagyarázni, de azt akarta, hogy halasszam el. Sajnos tényleg rohannom kellett. Egy "majd megmagyarázom" és "nem, nem, nincs semmi gond" után elviharzottam.