Sziasztok! 15 évig állami gondozásban éltem, mivel drága jó anyukám egyszer csak gondolt egyet és eldobott magától. Így 15 éven keresztül szeretet és család nélkül nőttem fel - csak magamra számíthattam. Körülbelül 14 éves lehettem, amikor szerelembe estem egy sráccal, aki szintén állami gondozásban nevelkedett. Ő jelentette nekem a boldogságot, a szerelmet, egyszóval mindent. Igazán boldog voltam, de múltak a napok a hónapok és az évek. 3 évig úgy éreztem, hogy nálam boldogabb lány nincs a vilagon, ezután jöttek a problémák.

Roland( ex-pasim) eltiltott mindenkitől (a barátnőimtől, a húgomtól) nem mehettem sehova, mindig otthon kellett ülnöm, nem öltözködhettem úgy, ahogy szerettem volna. De én annyira szerettem, hogy nem is figyeltem fel erre, pedig hányan mondták nekem, ’hogy ne hagyd magad Edina, vigyázz mert tönkre tesz!’ Én csak legyintettem.18 eves koromban teherbe estem tőle… gondoljátok csak el, milyen boldog voltam, hogy életem nagy szerelmének szülhetek egy kicsi babát! Rolandnak más volt erről a véleménye, azt mondta, hogy „nekem nem kell ez a gyerek és most azonnal megyünk az orvoshoz, és elveteted megértetted?!” Ha nem teszem, elhagy. És akkor én csak álltam némán és úgy bámultam a páromra, mint akit életemben nem láttam, erre ő: „Ne bámulj már így te kis hülye!” Na nekem sem kellett több, megmondtam neki, hogy megtartom a babát, ha velem marad, ha nem… Naponta vitatkoztunk a baba miatt és néha elég durván meg is lökött, így történt egy nyári délután, hogy arra lettem figyelmes: nagyon faj a hasam. Sajnos elveszítettem a babám. Teljesen kiborultam, Roland meg csak röhögött. De ezek ellenére sem hagytam el, mert csak ő volt nekem, rajta kívül senki más. 1 évre rá újra teherbe estem - megint kezdődött minden elölről. Nos, mivel elég gyakran fájt a hasam, így hát elmentünk a nőgyógyászhoz. Ott kiderült, hogy valami nagyon nincs rendben. Minden vizsgálaton túlestem kiderült hogy a hasam tele van vérrel vagy is méhen kívüli terhességem volt, amibe majdnem belehaltam, de én nem is bántam volna abban a pillanatban. Aznap éjszaka kétszer műtöttek. Nem ettem, nem csináltam semmit, csak ültem és néztem, mint egy hülye gyerek. Roland se jött már hozzám olyan gyakran, mindig azt mondta, hogy dolgoznia kell, meg ilyesmi. Még 1 hét sem telt el a műtétem után, amikor a húgom felhívott telefonon és azt kérdezte tőlem hogy ”Edina, tudod, hogy Rolandnak egy 14 éves barátnője van? Mit mondhattam volna erre? Még túl sem tettem magam a babám elvesztésén, még ezt is hallanom kellett. Ezek után betelt nálam is a pohár, szakítottam Rolanddal. De nagyon szenvedtem, mert mindennap láttam és ő mindig jött hozzám, hogy menjek hozzá vissza, meg hogy szeret és én hülye, vissza is mentem hozzá. Szóval, ami ilyenkor mindig jönni szokott, szerettük egymást és akkor másnap reggel azt mondja nekem hogy NO CUKOR! szóval nem is én kellettem neki hanem csak a testem. Így hát úgy döntöttem, hogy elhagyom őt és az országot is vele együtt. Már 1 éve kint élek Hollandiában a nevelőszüleimmel és nagyon boldog és kiegyensúlyozott lettem. Iskolába járok, dolgozom, mint minden normális lány, egy igazi családban, ahol mindenki szeret és vigyáz rám. Igen, ám de mivel a szerelemben már nem bízok és félek tőle. Hogy miért? Mert megismerkedtem itt kint egy nagyon helyes sráccal ráadásul nagyon kedves, aranyos őszinte és magát adja. Minden hétvégén eljárunk a helyi kávézóba beszélgetünk meg csókolózunk: ez így megy már hónapok óta.

Már nagyon szeretné, ha a kapcsolatunk komolyra fordulna - tegnap este szerelmet is vallott nekem és én annyira megörültem ennek, hogy én is bevallottam, hogy én is szeretem! De ezt már meg is bántam, mert én már nem szeretnék senkit sem a közelembe engedni. Így hát mindig húzom az időt, mivel még nem járunk, csak úgy vagyunk

De ha így folytatom, akkor elveszítem, hisz ki várna rám ennyi ideig? Ti mit tennétek a helyemben? Akinek van valami tippje, az nyugodtan írjon, hisz annyira szeretem őt, csak félek. Sziasztok!