Három éve egy lisszaboni nyaralásról tartottunk hazafelé. A felhők felett jártunk, de amikor éppen tiszta volt minden alattunk, hatalmas hegyeket láttunk. Na, mint minden hülye turista, én is fogtam a kézi kamerám és mentem az ablakhoz, hogy felvegyem a látványt. A legtöbb ablakban lógnak, még a szárny felettiek is foglaltak. Meglátok egy srácot, aki hátradőlve szendereg. Egyedül van, és látszólag nem érdekli a kilátás. Gondoltam egyet és odamentem. Korábban, amikor a légi kísérővel beszélgetett, hallottam, hogy magyar, így magyarul szólítottam meg.

Megkérdem, hogy nem zavarná-e, ha egy kicsit kameráznék az ablakán. Mondja, hogy nem, és elkezd felállni. Én udvariasságból azonnal tiltakozni kezdek, hogy nem akarok kényelmetlenséget okozni neki, maradjon csak. Erre ő: de akkor bele kell feküdnöd az ölembe. Igaza volt, nem gondoltam végig, elvörösödtem. Felállt és átült a másik ülésbe, míg én az ablakba vettem be magam. Nem akartam sokáig zavarni, így öt perc múlva visszaengedtem. Amikor végeztem, megkérdezte, hogy milyen lett a felvétel? Mondom, az olcsó kamerához képest kiváló képeket csinált: még a Spektrumba is megállná a helyét. Kérdés nélkül kihajtottam a nézőkét és megmutattam neki. Az előadás végén megkérdezte, hogy nem innék-e meg vele egy kávét. Miért ne? Kávéztunk, beszélgettünk. Aztán látom, hogy anyám már nagyon keres, így integettem neki, hogy üljön le, majd megyek, jó helyen vagyok. A srácot Zsoltnak hívták, félhosszú barnás-szőke haj, szögletes arcél. Ő is megjárta Lisszabont, mint turista, és nagyon tetszett neki a hangulat, a város és a közvetlen emberek. Mivel lassan landolni készülődtünk, visszamentem a helyemre. Megbeszéltük, hogy majd a földön megiszunk valamit. Úgy is lett. Leszálltunk. Anyám előre ment a bőröndökért, meg ő is ki akarta fújni magát és nézelődni egy kicsit a tranzitban. Persze, úgyse vesz semmit. Addig én és Zsolt beültünk egy helyre. Ő még egyszer megnézte a kamerám felvételeit. Csevegtünk. Mélcímet cseréltünk. Ő nem is kérte a számom, csak az MSN-t. Anyám érkezett. Elköszöntem Zsolttól. Amíg a taxira várunk anyuval, elkezdtem tapogatni az utazótáskám, illetve a kézipoggyászt, ahogy manapság nevezik. Keresem a kamera dudorodását. Nincs meg. Pedig ide raktam. Egyre nyugtalanabb lettem. Ott, a Ferihegy váróterem kövezetén elkezdtem kipakolni. Nincs meg, nincs meg, NINCS MEG! Hát, erre ment ki az egész. A szememmel keresem Zsoltot, hátha még el tudom csípni. Biztos voltam benne, hogy meglopott. A rohadt gazember, tudhattam volna! Ezért nem kellett neki a számom. Sz*rházi tolvaj! Anyám idegesen áll fölöttem és kérdi, hogy mi történt? Én görbülő szájjal mesélem neki, hogy odafönt találkoztam egy helyes pasival, aki most ellopta a kamerám, mert ilyenek ezek mind! Anyám erre a táskájába túr és előveszi a kamerámat: „Tessék itt van, az előbb az asztalon hagytad.” Az történt, hogy amint anyám megérkezett és én nem figyeltem, ő elrakta az asztalon lévő kamerát, és mivel nem láttam már ott, nem is kerestem. Annyira elszégyelltem magam, hogy később örültem neki, amikor a srác nem jelentkezett.