„Egy szerelemből létrejött kapcsolatnak idővel szinte törvényszerűen át kell alakulnia szeretetté, de nem úgy, ahogyan mi tettük, hanem épp az ellenkezőjével, tehát a másik megértése és elfogadása kellett volna, hogy kellő hangsúlyt kapjon” – a múlthéten indított vitasorozatunk meredek és realista befejező része következik. Aki esetleg lemaradt volna a tegnapi második részről, itt bepótolhatja.
Ha őszintén feltesszük magunknak a kérdést, hol, illetve mivel rontottuk el a kapcsolatot, akkor hajlamosak vagyunk magunkat kívülállónak tekinteni, s a másikat okolni mindenért, holott ez nem ilyen egyszerű... Miért nem egyszerű? Én egy olyan jelenségre lettem figyelmes, ami szépen araszolgatva kerített mindkettőnket hatalmába: ahogy teltek-múltak a házas évek, egyre inkább saját képünkre akartuk átformálni/megreformálni partnerünket. Kezdtünk felbátorodni, s gondolataink önkontrollját sutba vágva annyira elszemtelenedtünk a másikkal szemben, hogy nyíltan elkezdtük egymást bírálni, kioktatni és hasonlók... Szentül meg voltunk arról győződve, hogy már elég régen, sőt mi több, elég jól ismerjük egymást ahhoz, hogy ezt a "luxust" MEGENGEDHESSÜK MAGUNKNAK!
DE MÉG MENNYIRE HOGY NEM KELLETT VOLNA!!! Egy szerelemből létrejött kapcsolatnak idővel szinte törvényszerűen át kell alakulnia szeretetté, de nem úgy, ahogyan mi tettük, hanem épp az ellenkezőjével, tehát a másik megértése és elfogadása kellett volna, hogy kellő hangsúlyt kapjon. Az a legnagyobb baj az emberek többségénél, hogy a maguk képére szeretnék átformálni azt, akit szeretnek, holott semmi nem egyforma, inkább a változás állandó, amihez kell rendelkezni megfelelő kompromisszum készséggel, igaz? S azt is még időben el kéne ismernünk, hogy szinte mindenről más fogalmakat alkotunk, alkalmazunk, tudva a másikkal ez tök ellentétes... de akkor miért hangsúlyozzuk állandóan felé? Az ember egy klasszikus egoista, aki saját képére szeretné formálni a nőt, a szűk környezetét, illetve a tehetné, akkor a világot is. Valóban erre kell törekednünk? Ez lenne az egyetlen járható út? Vagy inkább az a szeretet, ami nem majomszeretetre építkezik, hanem inkább bizonyos elvárásoknak való megfelelésre koncentrál... persze a kölcsönösség elve alapján. Itt eljutottunk az egyik legnehezebb dologhoz: ahelyett, hogy a másikra ráerőltetnék magunkat, inkább sokkal előbb célba érünk azzal, ha valóban odafigyelünk rá és igyekszünk megérteni, elfogadni Őt olyannak, amilyen. Ha ez működne, akkor észrevétlenül egy élethosszig tartó bizalomra, s őszinteségre "kárhoztatott" PÁRKAPCSOLATNAK NÉZHETNÉNK ELÉBE, NEMDE? Összegzés helyett: feltettem én is magamban a kérdéseket sokszor és be kellett látnom, hogy én sem voltam különb, mint a másik - holott lehettünk volna mindketten, ha valóban akartuk volna... Te próbáltál már szembesülni önmagaddal ilyen téren? Ha eddig még nem, akkor itt az idő, most vagy soha...
