Sziasztok! A keddi "megbámulós" poszt adta az ötletet, hogy megírjam nektek ezt a történetet. Kicsit több, mint egy éve vagyunk együtt a párommal. A kapcsolat nem volt mindig zökkenőmentes, de mostanra úgy érzem igazi szerelemmé teljesedett ki. Mindketten a javunkra változtunk ez alatt az idő alatt, és szépen egymáshoz idomultunk. Szeretjük egymást, és ezt éreztetjük, és ki is mondjuk. Szinte tökéletes lenne, de sajnos nagyon keveset vagyunk együtt, mert a munkája miatt sokat utazik. Ennyi a bevezetés, és most jön a sztori.

Egyik délelőtt, amíg ő a bevásárlást intézte, én megnéztem a méljeimet. A tesóm épp átküldött pár képet, amit el akartam menteni. Meg is tettem, és akkor jöttem rá, hoppá, ez nem is az én gépem. Semmi baj, megkeresem, és kitörlöm. Na itt jön Murphy a képbe (vagy inkább az én bénaságom). A képek között nem találtam, megnyitottam a mentett fájlokat. Első pillantásra láttam, hogy ez nem az, amit keresek, és már zártam volna be, amikor a szemem megakadt egy szón: társkereső. Ez volt az a pillanat, amikor áramszünet következett be. Sajnos nem a gépben, hanem a fejemben. Ahelyett, hogy bezártam volna, elolvastam. Tudtam, nem lenne szabad, de nem bírtam megálljt parancsolni (Na, meg is kaptam érte a büntetésemet). Egy elmentett (szerintem véletlenül) msn beszélgetés volt, amiben a kedvesem kb. 1 órán át flörtölt (és nem ártatlan módon) egy nővel, akit még előttem ismert meg, de csak egyszer találkoztak. Nem kívánom senkinek, amit akkor éreztem. Az egész világ romba dőlt bennem, nem bírtam gondolkodni, csak az villogott bennem, mint egy neonreklám, hogy hogy tehette ezt velem/velünk. Mire visszajött, képes voltam összeszedni magam annyira, hogy végigcsináljam a napot (vendégeink voltak). Végig azon tanakodtam, mikor és hogy mondhatnám el neki. Mert az nem volt kétséges, hogy beszélni kell róla. Végül mégsem szóltam neki aznap, ami jó döntésnek bizonyult, mert másnap elutazott, így volt időm lehiggadni és átgondolni a dolgot. Még másnap megírtam neki (így könnyebb volt, mint szóban), hogy mi történt. Érezte ő is, hogy valami nem stimmel, de szerencsére nem erőltette, hogy elmondjam. Ha még azon melegében cselekszem, valószínűleg szakítás lett volna a vége, mert mindketten önfejű, konok lelkek vagyunk, a büszkeségünk nem engedte volna a visszakozást. Kértem, hogy gondolja át a történteket, én is azt teszem, és ha hazajön, majd megbeszéljük. Ahogy teltek a napok, kezdett minden visszazökkenni a régi kerékvágásba. Minden nap beszéltünk, mint máskor, de egyikünk se hozta fel a témát. Mire eltelt a két hét, rájöttem, hogy ez a kis közjáték egyáltalán nem számít. Szeretem, és ő is engem. Nem akarom felrúgni a kapcsolatunkat egy ilyen semmiségért (igen, addigra már semmiségnek tűnt). Hazajött, beszéltünk. Nem mentegetőzött, csak elmondta az ő verzióját. Elfogadtam. Nem kért bocsánatot, nem is vártam. Annyit mondott, hogy szeret, és sajnálja, hogy megbántott. Én meg, hogy: tudom. Ennyi. Azóta is remekül megvagyunk, sőt, talán még közelebb kerültünk egymáshoz. Az, hogy elveszíthettük volna egymást egy hülyeség miatt mindkettőnkben nyomot hagyott. Világossá vált, hogy mennyire fontosak vagyunk egymásnak. Remélem nem sikeredett nagyon rózsaszínűre a történet. Hogy van-e tanulság, azt döntsétek el ti.