Sziasztok! 29 éves vagyok. Két hónapja van egy barátom. Nagyon régóta nem volt, így eléggé megbecsülöm. A történethez hozzátartozik, hogy még az anyámmal és az öcsémmel élek. 7 éve elköltöztem, három hónapra, de elfogyott a pénzem és vissza kellett térnem a családi fészekbe. Apám már 10 éve külön él. Tehát vagyunk hárman a családi házban. Egyelőre még mindig nem állok úgy anyagilag, hogy el tudnék költözni itthonról. De tudom, hogy hamarosan muszáj lesz, mert lassan, 30 felé már illik külön menni. Szóval, van egy új barátom, akivel elég sok időt töltök. Anyám nem szereti az idegeneket a házban. Őt sem szerette. Többször mondta, hogy ide ne hozzam.

Ezt párszor lenyeltem, majd egyszer csak kirobbantam, hogy közös a ház. Erre rám néz és azt mondja, hogy itt ő főz-mos-takarít, úgyhogy ne oktassam ki. Majd ha saját háztartásom lesz, ott vezényelhetek. Hosszú hónapok elfojtása szakadt fel belőle és olyan dolgokat vetett a szememre, amikről nem is tudtam. Hogy sosem álltunk mellette, rabszolgának használjuk. Ez nem igaz. Ő már 15 éve nem dolgozik, régebben volt egy idegösszeomlása, kórházban is kezelték - én ezért is maradtam mellette. Hogy kiutat találjak a veszekedésből, kérdem, hogy mondja meg, mit csináljak, mert tényleg nem tudom! – az ilyen párbeszédeknek ebben a szakaszban már nincs értelme. Bármit felelsz az csak olaj a tűzre. Nem tudom, szoktatok-e veszekedni anyátokkal, de általában az anyák úgy veszekednek, hogy mindig ugyanazt az egy mondatot hajtogatják. Hogy lezárjam, azt kérdeztem tőle, hogy jó, akkor mondja meg mit csináljak. Erre ő: „tudnod kéne, hogy mit csinálj.” Passz. Nem tudom. Erre ő önostor ezerrel: „Igen, én vagyok a szemét, persze!” Feltettem a kérdést, hogy mit csinált volna, ha férjhez mentem volna már rég. Erre ő: „De nem mentél!!” - Na, én a vita csúcspontján bemondtam, hogy jó, akkor elköltözöm apához. Na, ez volt a tusé. Ennél durvábban nem vághattam volna vissza. Ajtócsapkodás. Azt mondja, hogy jó, akkor ne is egyek itt többet, ne használjam a vécét se stb… Hozzá tartozik, hogy mi ketten az öcsémmel tartjuk el, tehát ez a magára hagyós duma nem áll a lábán. Szóval, az a srác, akivel most járok, ő nyitotta fel a szemem, hogy én is hagytam, hogy bele süppedjek anyám kicsi, lezárt, beszűkült világába. Azt hiszi, mindent tud, de odakint 15 éve nem járt már, csak ezért nem mentem el eddig. Ha választani kell, én a pasim választom. Márpedig most választanom kell. Érzem én, mitől fél anyám, és miért ellenség minden pasi – mert elviszik az ő drága kislányát. De meddig kéne még vele lennem? Hogyan cselekszik egy „jó kislány”, miként bánik egy jó gyerek az anyjával? Nem tudom. Nem tudok többet tenni érte. Apróságokon húzza fel magát. Rájöttem, hogy áldozat akar lenni, még akkor is, ha az ellenkezőjét mutatja. Most napok óta nem beszélünk. Egyelőre az a két hónap, amióta együtt vagyok ezzel a fiúval, még nem sok idő: innen már bármerre elkanyarodhat a történet. Néha annyira ideges vagyok anyám miatt, nem akarom a barátomat is belerántani. De egyelőre minden kedvező. Lehet, hogy ha felajánlja majd, hogy költözzek hozzá (mert ő egyedül él) akkor nem mondok nemet. Ugyanakkor nem várom el tőle.