Sziasztok! Egy korábbi postra reagálnék, ahol a poster a buszmegállóban látott boldog párról regélt az ünnepek kapcsán. Egy kicsit megvilágítanám ezt a kísérgetős viselkedést. Nem mindig olyan édes és rózsaszín, ha az ember maga találja benne magát a szituban, vagy inkább a szitu után... A barátnőmmel már két éve szakítottunk, ő 27 volt a történet idején, én meg 29. Összebútoroztunk az első évfordulónk után pár héttel. Minden szép és jó volt. Rohantam haza hozzá, és alig tudtam reggel elszakadni tőle. Kísértem a buszmegállóba, nem érdekelt, hogy elkések. Búcsúcsók, megvártam, míg elindul vele a méltán hírhedt veres hetes, integetés, irány a munkahely. Hétvégén egy mozi vagy házibuli, esetleg társasjáték a haverokkal, de mindig együtt.

Élveztem, kimondhatatlanul, hogy végre annyi időt töltünk együtt, amennyit csak akarunk. Pár hónap múltán megkértem a kezét. Igent mondott, újabb mámoros napok következtek. Közben, mivel mindenhová együtt jártunk, a haverjaim már ismerték, engem is az ő barátai. Így jöttem rá, hogy mégsem olyan álomkapcsolatban élek, mint gondoltam, és érdemes lenne néha külön is kimozdulni. Egyik este felhívott egy haverom, hogy beszélni akar velem, és komoly az ügy, találkozzunk. Hívtam, jöjjön át, de nem akart, mentem én. Aznap reggel egy buszon utazott a barátnőmmel, aki a tömeg miatt nem látta, nem láthatta őt, pedig alig pár lépésnyire voltak egymástól. Az első megállónál akart közelebb jutni, köszönni, de addigra már látta és hallotta azt, amit a lány titkolni akart, és nem volt kedve beszélgetni. Röviden foglalom össze: a lány első dolga volt levenni a gyűrűt és hanyagul a zsebébe süllyeszteni. Jól indul. Aztán elővette a telefonját és felhívott valakit, akiről a haver nem tudta, ki, és én sem jöttem rá, de nem is ez a lényeg. Elmondta a telefonba, hogy megint szörnyű hétvégéje volt, mert feljött hozzánk a bátyám, akit ki nem állhat, és ő nem mehetett el discoba, pedig valami extra este volt (a testvérem alig egy órán át volt nálunk, a discoról pedig nem is tudtam, szólhatott volna). Egyébként is utálja a családomat a-tól z-ig (évente kétszer van családi ebéd, annyi, én se rajongok értük). Hogy soha nem fogja visszakapni a régi életét, hogy már nem lesz önmaga, hogy megfojtom, hogy nincs egy perc nyugta, és ez így megy, mióta összebútoroztunk. Elárulta továbbá, hogy nem is túlórázik mostanában, csak azért marad benn a munkahelyén, mert bejön neki az egyik kollégája, be akarja fűzni, és "ezen dolgozik". Alig tudtam összeszedni magam a hallottak után. Ha ez így van, akkor miért van velem, miért küld nekem szerelmes sms-eket napjában háromszor, miért tépi le rólam minden este a ruhát? Miért? (a plazmatv miatt) Megköszöntem az infókat, és mondtam, hogy utánanézek. Biztos voltam benne, hogy a haver félreértett valamit, vagy nem az én barátnőmet látta/hallotta, vagy elrabolták az UFO-k és beleőrült vagy nem tudom. Azonnal a lány munkahelye felé vettem az irányt, és reméltem, hogy még ott van, gyűrűben, egy halom munkával az asztalán, nagyon meg fog lepődni, és megörül nekem. Hát, meglepődni meglepődött. Gyűrű sehol, férfikolléga a lány irodájában, asztalon ül, ő meg behajol neki és épp nevetgél. Reggel még kontyban volt a haja, most kiengedve, az ujja köré tekerve. Ennyi akár elég is lehetett volna, de nem akartam elhamarkodottan ítélkezni. Azt mondtam, csak arra jártam (háhá), és beugrottam egy csókért, majd bemutatkoztam a kollégának: "R. vőlegénye vagyok." Láttam az arcán a zavart és a szégyent. Nem tudott rólam. Pár kínos perc után elköszöntem, mondván, hagyom őket dolgozni. A gyűrűre nem tettem megjegyzést, mintha nem vettem volna észre, hogy hiányzik.

Amikor hazajött, volt rajta gyűrű, mint mindig. Akkor már nem bírtam tovább, elmeséltem neki a buszos havertól hallottakat, de a gyűrűs és a kollégás részt kihagytam. Rám támadt. Mindennek elmondta a haverom, még azt is kitalálta, hogy a srác nyomul rá, őt akarja megszerezni azzal, hogy összeugraszt minket (kétszer találkoztak, a srác meg biszex, úgyhogy akár rám is hajthatott volna). Persze. Miért nem viselte a gyűrűt, és mi volt az a poén, amin olyan jót kuncogott, mikor beléptem az irodába? Meghökkent, összezavarodott. Próbálkozott még néhány hazugsággal, hogy levette, amikor elmosta a kávé után a bögréjét, meg ilyenek, de hamar feladta, és átváltott az "én annyira szeretlek, gyereket akarok tőled" dumára. Gyereket? Igen, rögtön a házasság után. Igen? Ezért van az egész? Hajnali négy körül már világos volt, hogy nem maradunk együtt. Visszakértem a gyűrűt. Úgyse viselte. Azóta annyi levegőhöz jut, amennyihez csak akar, én felé se nézek. Havert meghívtam egy sörre, és szülinapjára új laptopot kapott, de nem lógunk együtt túl sokat, nehogy neki kelljen majd gyűrűt adnom.