"Amióta elment, az ágyban fekszem és a pólóit szagolgatom, amit telenyomott a parfümjével. " A lány szerelmesebb, mint Anna Karenina. Egy tanéven keresztül szenved, mert az illető szóba se áll vele. Ha meg igen, minden alkalommal szakítás lesz a vége, és újra a csuklóra kattan a mézeskalács bilincs.
17 éves voltam, amikor találkoztam vele. Akkor még nem gondoltam, hogy az a fiú, aki kedvesen letörölte az arcomról a könnyeket, és mosolygásra bírt, elrabolja a szívemet. Pedig már akkor éreztem, hogy valami megmozdult bennem. Valami olyat éreztem, amit addig még soha. Pedig akkor már túl voltam "az első nagy szerelmen". Onnantól kezdve, rengeteget beszélgettünk és minden nap egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Majd elcsattant az első csók. Minden szépen alakult, de valami oknál fogva mégsem sikerült, tehát szakítottunk. Egész nyáron nem találkoztunk, viszont amikor szeptemberben megláttam, olyan volt, mintha egy villám csapott volna belém. Megláttam, és nem tudtam másra gondolni, mint hogy át kell ölelnem, meg kell csókolnom, különben meghalok. Megtettem és minden kezdődött elölről. Nem csak a szerelem, a szakítás is. Persze nem tudtam elfelejteni. Egy tanéven keresztül szenvedtem, mert már szóba sem állt velem. Ha meg igen, minden alkalommal sírással végződött a dolog.
Végül is nagy nehezen sikerült rávennem, hogy mondja el, mi a baja velem. Egy remek délutánt töltöttünk együtt és elmondta, hogy tulajdonképpen nem utál. Egészen addig nem volt még szerelmes, emiatt haragudott rám. Nem tudott hová tenni. A ballagásom előtti napon, egy buszon utaztunk, és megkértem, hogy jöjjön el. Azt mondta, eljön, ha adok neki egy meghívót. Óriási szerencsém volt, hiszen már csak egyetlen meghívóm maradt, és az is pont nálam volt. Másnap a ballagáson egész végig kerestem a szememmel, hogy hol van, de nem találtam. Már lassan közeledett a vége, akkorra már alig bírtam lenyelni a könnyeimet. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a barátnőm hevesen mutogat. Ott volt, ott állt és mosolygott. Alig vártam a ballagás végét, hogy odamehessek hozzá és megköszönhessem, hogy eljött. Eljött hát a ballagás vége. A virágaimat gyorsan belenyomtam valakinek a kezébe és elindultam felé. Olyan gyorsan futottam, ahogy csak tudtam magas sarkú cipőben. Fel a lépcsőn, át a korláton, a füves udvaron keresztül. Már majdnem ott voltam, de nem láttam sehol. Azt hittem elment anélkül, hogy elköszönt volna. Hirtelen elkezdtek szállingózni az emberek és megláttam megint. A szél hirtelen olyan erővel fújt, hogy alig tudtam odafutni hozzá. Sikerült, odaértem. Nem voltam képes megszólalni. Már nem az eszem irányított. Átöleltem, de olyan szorosan, mintha soha többé nem akartam volna elengedni. De tudtam, hogy el kell engednem. Annyira fájt és annyira féltem, hogy már nem tudtam mit tenni, eleredtek a könnyeim. Sírva súgtam a fülébe, hogy soha többé nem fogom látni. Ekkor eltolt magától, majd mosolyogva adott egy puszit a homlokomra, és elindult. Megragadtam a kezét, és bár szégyeltem a könnyeimet, belenéztem a szemébe és elcsukló hangon csak annyit mondtam neki, hogy szeretlek. Ekkor átölelt. Majd elment. A szívem megszakadt akkor. Három év alatt, úgy ahogy elfelejtettem. Néha eszembe jutott, olyankor mindig egy kicsit elszomorodtam, de összességében azt mertem mondani, hogy elfelejtettem. Egy napon, ébredés után észrevettem, hogy van egy nem fogadott hívásom tőle. Olyan furcsa érzésem támadt, nem értettem miért. Amikor meghallottam a hangját, könnyek szöktek a szemembe, a boldogság könnyei. Egész nap a telefonnal a kezemben mászkáltam. Felhívott és megbeszéltük, hogy találkozunk. Az odavezető út, életem leghosszabb utazása volt. Annyi minden kavargott a fejemben, és félelemmel teli vágyakozással volt telve a szívem. Én értem oda hamarabb, mindössze néhány perccel ugyan. Amikor megláttam, tudatosítottam magamban, hogy nem szabad elkövetnem a régi hibáimat. Megfogadtam, hogy próbálom tartani a távolságot. Odaért, ahol ültem, lenyomott három puszit és megölelt. Nem igazán tudtam, hogy miért teszi, hiszen ő korábban nem csinált volna ilyet. Sétálgattunk, beszélgettünk, egyszer csak magam sem tudom megmondani, hogyan vagy miért, de megfogtam a kezét. Éreztem, hogy ő már nem az a fiú, aki megsimogatta az arcom, hogy ne sírjak, hanem egy felnőtt, komoly, kedves és humoros férfi. Elengedte ugyan a kezem, de nem húzódott el. Szórakoztunk, játékból cibáltuk egymást, nem tudtunk kiegyezni, hogy merre menjünk tovább. Ekkor láttam meg a szemében, amit soha nem felejtek el. Szeretném leírni, mi volt az, de aki találkozott már a szerelemmel, az tudja, hogy ezt nem lehet. A nagy játék közben valahogy térdre estünk, ekkor megfogta az arcom és megcsókolt. Éreztem, hogy nem múlt el semmi, jobban szeretem őt, mint valaha. Egész éjszaka beszélgettünk és kimondta azt a szót, melyet mi egymás közt csak "szerintem" szónak hívtunk. Korábban nem volt képes ilyet mondani senkinek. Most megtette, kimondta és tudtam, hogy igaz. Ezek után minden nap felhívott, sms-t írt, találkoztunk, beszélgettünk. A legmeglepőbb az volt, amikor közölte, hogy írt nekem egy szerelmes levelet. Majd kaptam tőle még egyet. Életem leghosszabb szerelmes levele volt ez a második. Tíz oldalasra sikerült. Boldog voltam, mint még addig soha. Pedig éreztem, hogy baj lesz. Egyszer csak közölte, hogy időre van szüksége. Erősködtem, hogy beszéljük meg, de nem akarta. Megkértem, hogy küldjön el, hogy mondja azt, hogy nem szeret, de nem tette. Éreztem, hogy hiábavaló minden. Tehetetlen vagyok, ezt bizony az időre kell bíznom. Küldtem neki egy üzenetet, amiben leírtam, hogy szeretem, hogy mindig szeretni fogom, és azt szeretném, hogy legyen bátor, hogy valósítsa meg az álmait és találja meg a boldogságot. Erre azt válaszolta, hogy talán egyszer majd újra. Nem tudom, hogy ezt arra írta, hogy újra boldogok leszünk egyszer majd együtt, de remélem. A második mondata az volt, hogy nem fog elfelejteni és nem is akar. Reménykedéssel töltött el, hogy így érez. Azóta várok, mert várnom kell. Szeretem, teljes szívemből. Amióta megint nincs velem, nem is élek szinte. Egész nap az ágyban fekszem, és a pólómat szagolgatom, amit a parfümjével befújt. Tudom, hogy az élet megy tovább, mert mennie kell. De ahogy az életnek mennie kell tovább, nekem úgy őt kell szeretnem. Arra születtem, hogy őt szeressem. És nem tehetek mást, csak remélhetem, hogy ő arra született, hogy engem szeressen. Ha mégsem?! Akkor ez is csak egy szerelem a sok közül. Egy tévedés, egy összetört varázs, amit a szél elfúj majd. Minden csalódás és fájdalom bizonyítja, hogy az ember egy csoda. Hiszen összetört szívvel is úgy tud szeretni, mint teljes egésszel. Az összetört szív képes újból egésszé válni, a meghiúsult álmok helyét átveszik újak. Minden változik, a föld forog tovább. Emberek születnek és halnak meg minden percben, de a szeretet örök. Tudom, hogy ez a szeretet erősebb minden másnál. Nem fog elmúlni. "Nem foglak és nem is akarlak elfelejteni! Én egyetlen Banditám!!"
Az utolsó 100 komment: