„Azt hittem, talán megcsókol vagy valami…de nem történt semmi. A nyaralás után nem igazán kerestük egymást” – egy lány beleszeret egy fiúba, de az valamiért nem tudja viszonozni az érzelmeit. Egy közös bulin aztán elcsattan egy nagyon érdekes ízű csók, de utána kikerül a pont a mondat végére. A történet forró nyárból indul és hűvös őszbe szalad. Most megtudjuk, hogyan emlékezzünk csalódásainkra jó szívvel.
Sziasztok! Nem igazán szoktam mindenkivel megosztani a történeteimet, de most kedvet kaptam hozzá. A történet nyár elején kezdődött. Pontosabban, rögtön évzáró után. Balatonra indultunk, barátnőm (J) családja, és ketten még lányok (V és Á). J anyukája vezetett és mi voltunk még vele hárman lányok. Apukája és a fiúk másik kocsival jöttek kisebb kitérővel. Aznap ismerkedtem meg J bátyjával T-vel. Már első pillanatban megfogott benne valami. Másnap lementünk a partra, nagyon jól szórakoztunk. Az volt az utolsó nap ott és már nem mentünk semerre - este se. Otthon csocsóztunk, közben meccset néztünk és nevettünk. Próbáltam mindig a közelében lenni. Sikerült "elérnem" hogy elvonultunk a csónakházba. Megmasszíroztam és beszélgettünk sokat, nagyon jól elvoltunk, észre sem vettük, hogy már másfél órája eljöttünk a többiektől így indultunk vissza. Azt hittem talán megcsókol vagy bármi…de nem történt semmi. A nyaralás után nem igazán kerestük egymást. Majd egy augusztusvégi nyársirató pincebulin futottunk össze megint.
Elbeszélgettünk, hármasba lementünk a pincébe egy kis kóstolóra, majd fel a teraszra. Amikor is kitalálta D. hogy menjünk már fel a kilátóhoz. Hát jó, úgyis elég uncsi buli volt. Ahogy elindultunk hárman kb. a negyedik méternél visszafordult. De ez nem igazán érdekelt minket. Felértünk, izzott a levegő körülöttünk, már érezni lehetett, hogy lesz valami. Aztán sok hezitálás után megcsókolt. Életem legszebb percei voltak. A buli végéig együtt voltunk, fogtuk egymás kezét stb stb. De valami mégis fura volt. Olyan volt mintha ő nem is akarta volna ezt. De végül is "együtt" voltunk, szóval nem gondoltam rosszra. Aztán teljesen kimerülve felmentünk kicsit pihenni. Én el is aludtam, ő keltett fel, hogy neki most mennie kell. Rossz volt, hogy otthagyott, de megértettem. Aztán eltelt 1-2 nap és nem keresett. Én pedig írtam neki, hogy jó lenne, ha megbeszélnénk a dolgokat. Felhívott, hogy találkozzunk. Szeptember 1-je, suli után leültünk a parkba. Ott elmondta, hogy sajnálja, nem akar megbántani, de ez a kapcsolat neki most nem menne. Hát sajnálhatja is. Azóta is szinte csak rá tudok gondolni, hiába próbálnám elterelni a figyelmem, nem sikerül. Minden rá emlékeztet. Nem tudom elfelejteni, beleszerettem. Remélem, egyszer talán meggondolja magát és sikerül kettőnk között valami. Addig is reménykedem.
