Sziasztok! Régóta olvasom a blogot, azonban sokáig nem jutott eszembe egyetlen olyan történet sem, ami közérdeklődésre tarthatna számot – nem vagyok egy „szidjuk az exet mer’ az jó”- fajta. Mostanában egy nosztalgiázás ürügyén eszembe ötlött két sztori, amolyan vérciki randiélmények... Nem is húzom tovább, hadd szóljon. :) 16 éves voltam, amikor megismerkedtem Robival, aki akkor volt 20 éves. Nem volt egy „hejespasee” de nem is nagyon vonzanak az ilyenek. Kedves volt, csendes, és mint pár nappal később kiderült, piszok gazdag, ami a történet szempontjából – szerintem – lényeges. Minden nap találkoztunk, általában haverokkal együtt jöttek értem, irány a város. Az első, amin meglepődtem, hogy tetemes tartozása volt, később kiderült, hogy miért, de ezt nem részletezném. Rövid leszek.

Úgy egy hete lehettünk együtt (már ha a kézen fogva járkálást lehet így nevezni), amikor felhívott, hogy menjünk moziba. Aznap este a legújabb Star Wars volt premieren. Csaknem félórás könyörgés után szabadultam otthonról. Persze, ide is jött a baráti társaság, velünk együtt négy pár.

Már a mozi felé tartottunk, éjfél előtt nem sokkal, amikor az én drága Robim megszorította a kezem:

- Van pénzed? - kérdezte minden bevezető nélkül. Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, eszembe jutott, hátha kölcsön akar kérni. Ha mégse, akkor ugyan mi a fészkes francot akarhat?

- Van. Mert? - nem túl értelmes válasz, de hirtelen nemigen tudtam egyebet kinyögni. Jött is a hidegzuhany.

- Gondoltam, ha nincs, akkor adok kölcsön mozijegyre, és holnap visszafizeted - ez volt az a pont, amikor legszívesebben sírtam, röhögtem, és ordítottam volna egyszerre.

Biztosan bennem van a hiba, számomra akkor (de még most is) evidens, ha valaki meghív moziba, akkor a meghívás szó szerint értendő. Persze, ez nagyban függ a kapcsolat aktuális minőségétől, de az első randik egyikén, úgy gondolom, ez elvárható. Szerencsém volt, hogy édesanyám nagyon előrelátóan megdobott otthon némi pénzzel. Azt hiszem, ő sem gondolta, hogy az egész elmegy a mozijegyre...

A másik történet szintén 16 éves koromban játszódott. Egy este megismerkedtem Bandival, ő 19 éves volt. Szimpatikusnak tűnt, de nem nagyon volt időnk beszélgetni, így telefonszámot cseréltünk, hogy majd felhív. Ő egy jó barátjával volt, aki ezalatt az én nagyon jó barátnőmet fűzte. Ott is megtörtént a számcsere, aztán ment mindenki a maga dolgára. Néhány nap múlva jött a telefon: találkozzunk, és mi lenne, ha egy páros randi keretein belül tennénk mindezt? Nem tartottam kifejezettem jó ötletnek, de végül rábólintottam. A város egyik legnagyobb biliárdszalonjába beszéltük meg a találkozót. Nőnapi ajándékként valami plüss jószágot kaptam tőle, a találkozás örömére, meg egy akkora csokrot, hogy nagyobb volt, mint a fejem. Meglepett és kicsit furcsának is találtam, de azért aranyos volt. A bántó inkább az volt, hogy a haverral nem egyeztetett, így a barátnőm nem kapott egy szál gyomot se. Kezdetben nem is volt semmi gond, iszogattunk, beszélgettünk, biliárdoztunk, néha a srácok megjegyezték, hogy milyen füst van, mennyire utálják a dohányosokat. Aztán az „én” Bandim látványosan kikezdett a barátnőmmel, amit mi hárman kevésbé díjaztunk. Végül megmagyarázta, hogy engem akart féltékennyé tenni. Legbelül halálra röhögtem magam, ha ez igaz, akkor szánalmas, ha nem igaz, legalább ne hazudozzon már az első randin. Ahogy ez lenni szokott, lekéstem a buszt. Fogvacogtató hidegben baktattunk, ekkor már kettesben, a belváros felé, séta közben hívott egy taxit a főtérre. Folyamatosan beszélt, öt percre sem állt be a szája. Elmesélte, hogy ő milyen mocskosul gazdag – még egy ilyen! -, hogy ő csak márkás cuccokat húz magára, és mennyi a minimum, amennyibe kerülnie kell egyes ruhadaraboknak, ahhoz, hogy megvegye. Kezdett ellenszenvessé válni, a sznobizmusával együtt. Később elmondta, mennyire nem bírja az igénytelen embereket, akik sportcipőt húznak a lábukra, ha kimennek az utcára, turkálóban, piacon, kínaiban vásárolnak, nem járnak étterembe...stb. Itt megjegyzem, rajta valóban bőr cipő volt, és vadonatújnak tűnő „amerikaidrágamárka” nadrág, póló, kabát. Rajtam egy sportcipő. Turkálós nadrág (ez nem látszott rajta, de akkor is). Kínais kabát. Itt már kezdett szakadozni az a bizonyos húr. Egy szó, mint száz, amikor megérkeztünk a főtérre, és rágyújtott, betelt a pohár, hiszen egész este azt hallgattam, hogy „a büdös bagósok”. Közöltem vele, hogy innen hazatalálok, köszönöm. Mielőtt folytathattam volna, közbevágott: - Az jó, mert engem már úgyis vár a taxi! - nem bírtam tovább, elröhögtem magam. Nagy nehezen kinyögtem, hogy ha van rá mód, többé ne keressen. Ezen a ponton őszintén meglepődött, már-már kétségbeesett. Mielőtt beleélné magát, elküldtem, keresse meg a taxit, már vár rá...