„Zokogva vágtam át a fővároson, párszor csak centiken múlott az életem.” A fiúnak az őszinteség lett a veszte, pedig ő tiszta lapokkal akart játszani, mégis a bank vitt mindent. A munkahelyén ismerkedik meg álmai nőjével, ám a hölgy foglalt. De amint felszabadul, összejönnek, és visszakézből mennek is szét mindjárt, pedig egyik félnek sem volt oka rá. Egy nagyon ellentmondásos történet következik, melyből kiderül, hogy a boldogságnak néha mi vagyunk a legnagyobb akadálya.
Sziasztok! Eléggé kusza a történet, igazából egyes elemeit én sem nagyon látom át, ezért csak feltételezéssel tudom kitölteni az űröket. A történet két évvel ezelőtt kezdődött. A főiskolát otthagytam, és elmentem egy vállalathoz dolgozni. Ott megismertem egy lányt, aki a munkatársam volt. Napi nyolc órákat voltunk együtt, több időt töltöttem vele, mint az akkori barátnőmmel. Két hónap után esett le számomra, hogy a lánynak - Áginak - barátja van, méghozzá az a srác, aki szintén ott dolgozik. Nem látszódott semmi rajtuk, pedig akkor már évek óta együtt voltak, eljegyzés is megesett már. De mintha két idegen lenne.
Szóval, van ez a lány, aki azonnal megbolondított a gyönyörű szemeivel, az éles eszével, a csodás kisugárzásával. Mivel tudtam, hogy nem lehet köztünk soha semmi, megpróbáltam kihozni a maximumot a barátságból, és sokat nevettem vele, segítettem a munkájában. Egy napon aztán bejelentette, hogy szétmentek Gáborral, a pasijával. Két szék közé kerültem, ugyanis a srác engem kért meg, puhatoljam ki a lánynál, hogyan lehetne visszamenni, miközben a lányt már valaki "elvitte". Nem volt mit tenni, maradtam mindkettő barátja, de a helyzetem rosszabb volt, mint annak előtte. Aztán teltek a hónapok, és Ági újra szabad lett. Akkor képes lettem volna szakítani akkori barátnőmmel, hogy összejöhessek a lánnyal, de a sors arcon köpött: a két kolléga újra egymásra talált. Végleg elveszettnek éreztem a helyzetet, és immáron lemondtam mindenről. Teltek a hónapok, s lassan egy újabb év ment el, mikor elhatároztam, visszatérek a főiskolára. Szeptemberben leszámoltam a céggel, és magam mögött hagytam minden emléket. Legalábbis azt hittem.
Szeptember közepe táján hívtak bentről: céges bulit tartanak, menjek el én is. Nem volt okom nemet mondani, elmentem. Találkoztam megint a lánnyal, és minden, amit elraktároztam magamban a hónapok alatt, hirtelen feljött bennem. Féltem, ha sokat iszom, elmondom neki, mit éreztem... illetve, érzek iránta. Így hát az este kellemes kínban telt el. Pár napra rá beszélgettünk msn-en. A lány elmondta, nem bírja tovább Gábort, és végleg ott akarja hagyni. Bíztattam rá, hogy ez az, bátran, lépjen ki a kapcsolatból, ha boldogtalan. Akkor elmondta, hogy volt egy fiú, aki iránt érzett valamit, de azt elfojtotta magában, hisz a fiú nem adott semmi jelet. Unszoltam, hogy keresse meg a fiút, és próbálja meg, mit veszíthet. Hát... én voltam az a fiú.
Ültem ott és olvastam, hogy fél éve nem bírt rám nézni anélkül, hogy ne húzódott volna össze a gyomra, ha a nevem szóba került, megremegett a keze. Szerelmes volt, először érzett ilyet eddig az életében. Vallomása megadta a lökést számomra, hogy kilépjek én is a 2,5 éve tartó, „hol jó, hol rossz” - kapcsolatomból. (Ide kívánkozik a melléktény, hogy amíg dolgoztam, elég sok lánnyal megismerkedtem, kvázi kerestem azt, akivel boldog lehetek. Sokszor azt hittem, szerelmes vagyok, és ilyenkor mindig Áginak, mint barátnak újságoltam el, hogy most talán megtaláltam azt, akivel boldog lehetek, ha már akkori barátnőmmel nem. Egy ilyen lány volt Anita is. Mindketten szakítottunk a párunkkal, Ági 6 évet hagyott hátra, én "csak" 2,5 évet.Csodás október köszöntött ránk. Minden nap képes voltam mosolyogni, örültem az életnek, minden sínen volt. Boldog voltam, és Ági is annak tűnt. Születésnapomra sálat kötött, pedig nem tanult előtte kötni, de csak értem megcsinálta. Aztán a vonat október végén jött, Anita képében. Felhívott egy délelőtt, hogy a hennát, amit megbeszéltünk hónapokkal ezelőtt, azt csináljam meg neki. Nem volt okom nemet mondani, de féltem, hogy Áginak rosszul fog esni. Anita akkor már csak barát számba ment nálam, holott szeptemberben meg voltam győződve, ő kell nekem. Ezt nem átallottam akkor még a munkahelyen Áginak is elújságolni. Szóval elmentem a lányhoz, de hívtam a barátnőmet, hogy hová készülök menni, de nem vette fel a telefont. Éjszakás műszakban volt, aludt.
Többször is próbáltam, hogy meg tudjuk beszélni, de a telefon csak csörgött, nem vette fel. Végül is elértem Anitához, és épp hennázás közben szólat meg a telefon. Felvettem, és azonnal rögtön elmondtam nyíltan és őszintén, hogy hol vagyok, mit csinálok. Nem akartam, hogy mástól tudja meg, nem akartam hazudni, őszinte voltam Ágihoz. Aznap még semmi rosszra nem számítottam. Aznap este még beszéltünk, biztosítottam a szeretetemről, és hogy vele leszek gondolatban, tartson ki. Aznap reggel sms hangjára ébredtem. Megírta, miért nem jön el aznap hozzám, hogy együtt legyünk. És ne írjak, ne hívjam, mert nem fogja felvenni. Rosszat sejtve botorkáltam a főiskolámhoz, hogy internethez jutva el tudjam olvasni a leveleim. Összetörtem. A levelében bizalom teszt-elbukásáról írt, és hogy sejtette, ő csak Anita-pótlék a számomra. Nem képes bízni a szavamban, és javasolta, hogy más lányoknak próbáljam meg beadni azt, amit neki akartam. Végső érve: az ember nem változik, és ez érződött a viselkedésemen. Szerinte én az a fajta ember vagyok, aki csapodár, akit csak ideig-óráig köt le a nő, és már megy is tovább. Ő félti az érzéseit ettől.Zokogva vágtam át a fővároson, párszor az életem centiken múlott. Hazafelé tartottam a buszon, írtam neki az sms-eket, hogy bocsásson meg, mit vétettem, amiért ezt érdemlem...? Hogy nem akarok nélküle élni, hiszen oly régóta ő nekem az igazi nő, akire vágyom. A péntekem így telt. Kérdések válaszok nélkül.... szombaton már kissé higgadtabban láttam a dolgokat, képes lettem volna elfogadni az ítéletét. Akkor beszéltünk msn-en. Amikor múlt időben beszéltem kettőnkről akkor elmondta, ő nem tud még így gondolni ránk; neki ez még annyira kusza. Időt kért, hogy átgondolhassa. Kedden vette fel a telefont, csütörtök óta először, és két órán át beszélgettünk. Feloldódott minden félelmem, újra jókedvű voltam, még ha csak addig is. És érezni lehetett, ő is megkönnyebbült a hangomtól. Akkor azt mondta, ha most kéne döntenie, akkor miért is ne folytassuk, de ezen még gondolkoznia kell. Teltek a napok, bennem pedig nőtt a remény, egészen péntekig. Akkor bejelentette: nem megy neki. Bizalom nélkül nem. Nem adtam neki sohasem okot, hogy elveszítse bennem a bizalmát, őszinte voltam hozzá az első perctől az utolsóig. Csütörtökre beszéltünk meg találkozót, amikor a személyes tárgyak visszakerülnek a tulajdonoshoz. A csütörtök maga a pokol volt számomra. Mosolygott, próbált vigasztalni, hogy nem halt meg senki, és soha nem lehet tudni; lehet, még összejövünk. Próbáltam a lelkére hatni ott is, bizonygattam a szeretetem, de mindhiába. A búcsúölelést elutasította. Azt mondta: találkozunk úgyis még.
Egy héttel később kerestem újból, baráti kávézásra. Elutasító válasz: Miért? Mi értelme lenne? Mikor mondtam neki, hogy megígérte, hogy fogunk találkozni, a válasza ennyi volt: hazudni szoktam. A szemembe hazudott, nem tudott őszinte lenni. A dolgot nem hagytam annyiban, ezért elhatároztam: meglepem. A meglepetés sikerült, és jó volt látnom rajta, hogy nem tudja palástolni a jókedvét, a jelenlétemben, ami nekem köszönhető. Két év alatt, amíg kollégák voltunk, számtalanszor tapasztaltam részéről ezt a zavarodott mosolygást és fejrázós nevetést. Tudom mit jelent nála. A remény szikrája fellobbant bennem ismét, de nem ragaszkodom a dologhoz oly görcsösen már. Az élet viszont a legjobb dramaturg. Mikor csoporttársaimnak egy pár korsó mellett elmondtam ezt a történetet, nem sejtettem, hogy a közös jövőnk tönkretevője egy asztalnál ül velem. A srác ért némiképp a hacker-programokhoz, és öncélúan, pusztán azért, hogy számomra nyomozzon, megpróbált bejutni a lány e-mail programjába. Azt gyanította ugyanis, a lány azért dobott így, mert közben van valakije. Az eredmény kudarcba fulladt, mert a biztonsági rendszeren fennakadt, de Ági se fért hozzá a leveleihez egy ideig (azt hiszem 24 óra). Amint értesültem a dologról írtam Áginak, hogy mi van és miért van. De ahelyett, hogy egyszerűen tudomásul vette volna, máris engem támadott a dologgal, hogy biztos én csináltam ezt, hogy a megmentő szerepében tetszelegve visszahízelegjem magam. Akkor mondtam neki telefonba, ami szerintem már napok óta bennem volt, tudat alatt: Ági, én nem akarok tőled már semmit. Néha-néha még elszomorít, hogy a csoda, ami nekem Ági volt, sok ilyen kis banánhéjon elcsúszott, és hogy a szeretete irántam nem volt olyan erős, mint az enyém iránta; de próbálok a jövőbe tekinteni, és bízni abban, találni fogok egy hozzá hasonló lányt, akibe talán szerelmes lehetek. Hát, ennyi lett volna, remélem nem sikeredett kuszára, és nem adtátok fel a felénél.
