„Lassan érezni kezdtem, ahogy növekedésnek indul a szarvam” - eleinte álompárnak tűnnek, és ők maguk is jól érzik egymást, de egy betegség ledönti a fiút, a csaj pedig azt hiszi, hogy a felszarvazás a legjobb gyógyszer a bajára. A posztíró maga vonja le a tanulságot, miszerint ha túlságosan biztonságban érzed magad, nem veszed észre a baljós jeleket. A legnagyobb tanulságot azonban bárki levonhatja: ha egyszer vernek át, még megbocsátható, de ha másodszorra, ráadásul ugyanazzal a módszerrel, az már nem…
Sziasztok! Elég nehezen szántam rá magam az írásra, de aztán szépen, lassan csak megjött a kedvem hozzá. Egy régi történet jutott az eszembe -még a múlt évezredből-, mely meghatározó tényezővé vált az életemben. Még zsenge kamasz voltam, de már élénken érdeklődtem a női nem iránt. Igaz, túlestem már az első csókon, az első órákon át tartó sétákon, de valami mégis hiányzott. Azt hittem, hogy a haverok, buli, na meg, az a sárga, szénsavas lónyál, amit többen narancsos ízűnek vélnek, megold mindent, de egyszer csak eljött az idő, mikor rá kellett jönnöm, hogy az én génjeim másra vannak kódolva: nekem egy tartós kapcsolatra van szükségem.
Szerencsére a világ legnormálisabb szüleivel rendelkezem, ami annyit tesz, hogy megkövetelik amit szükségesnek éreznek, de hagynak kibontakozni. Magyarul ez annyit jelent, hogy ha a kiszabott munka el volt végezve, akkor oda mentem és annyiszor, ahogy a testem-lelkem kívánta. Egy feltétellel: ne hozzak rájuk szégyent. Mivel a szabályok rendkívül egyszerűek és viszonylag könnyen tarthatóak voltak így elég korán elkezdtem mindenféle bulikba járni (semmi durva, csak az akkoriban szokásos diszkó volt minden hétvégén napirenden). Egy ilyen buli alkalmával ismertem meg Őt! - igen, akkor még így, nagybetűvel leírva éreztem igazságosnak. Őszintén szólva, nem emlékszem a pontos részletekre, de az biztos, hogy egyből belehabarodtam. Egész este csak vele táncoltam -akkor már két éves versenytáncos múlttal ez nagy szó volt, mivel a sok lányismerős mind számított rám, ha felcsendült valami dallamosabb szám, két tüc-tüc között. Aztán a buli után képes voltam a fél városon a kezemben tartva vinni -másnap meg majd' meghaltam az izomláztól - csak azért, hogy bizonyítsak neki és végül, abban a nem teljesen józan állapotban megjegyeztem a telefonszámát -papír és toll híján - mondván, hogy másnap én ébresztem majd. Nem hitte el -vesztére. Én persze le sem feküdtem aludni - miután a szüleim hazaszállítottak (ciki, nem ciki, én büszke voltam/vagyok a szüleimre, hogy bármikor a rendelkezésemre álltak, ha szükség volt) felkeltettem a bátyám és közel két órát átbeszélgetve úgy döntöttem, hogy a kiszemeltem eleget aludt: már hívtam is.
Innentől a kapcsolatunk megindult, mint a csipogó kiscsibe hangjától felriadt álmos bolha reggelijéhez szükséges viszkető szúrásától felmérgesedett pulikutya által szétzavart marhacsorda ijedt bőgésétől megindult havasi lavina zúgó áradata... Egy szó, mint száz, egymásra találtunk. Amikor csak tehettük együtt voltunk: eljártunk sétálni, pizzázni, elvittem ibolyát szedni, horgászni, jártunk együtt buliba, moziba, felkért, hogy legyek a párja a szalagavatóján (lányiskolába járt, így kívülről "szerezték be a párokat"). Ő magyarázta nekem a matekot (könnyű volt neki! - az anyukája matektanár volt), én segítettem neki megérteni a biológiát és a kémiát (nekem meg ez ment jobban), ő megfőzte a kedvenc ételeim, én tanítgattam úszni (merthogy akkor még hosszútávúszó is voltam)... sőt, két hónap után már egymás családjánál is úgy futottunk, mint az "álompár". Szó szerint a fellegekben jártam. Lassan elmaradoztam a bulikból, javult az addig sem olyan rossz tanulmányi átlagom és tizenéves fejjel kezdtem úgy érezni, hogy jó helyen vagyok a világban -ami ugye azért elég ritka... Közben a bátyám összejött a párom legjobb barátnőjével és így együtt mentünk egy csomó helyre. Szó mi szó, túl szép volt minden ahhoz, hogy biztonságban érezzem magam -de rutintalanul ezt nem vettem észre.
Aztán jött egy influenza, ami miatt az ágyat nyomtam majdnem három hétig. Magyarázat a hosszú betegeskedésre, hogy ritkán dönt le a lábamról betegség, de ha egyszer ágynak esek, akkor valami miatt meg sem állok a tüdőgyulladásig -azt meg gondolom nem kell magyaráznom, hogy mit jelent ez egy asthmásnak. Ez alatt az idő alatt minden nap beszéltünk telefonon -mikor éppen nem beszéltem félre a láztól-, de valami miatt nem találkoztunk. Persze én lázasan gondolkodni sem tudtam, pedig rájöhettem volna, hogy valami hibádzik... lassan azért összekapartam megmaradt önmagam, és amint elég erőt éreztem magamban, az első dolgom az volt, hogy elmentem hozzá. Jó volt újra látni, de... valami megváltozott a tartásában. 10 perc után leesett, hogy nem néz a szemembe, nem bújik úgy hozzám, mint korábban és úgy általában zavart volt. Egy óra múlva hazamentem és mivel erőm nem volt gondolkodni, átaludtam az éjszakát. Ez volt szombaton. A vasárnap lassan telt: én nem hívtam, mondván, hogy ha baj van, akkor majd szól ő -mint addig bármikor- ő meg nem keresett. Este kaptam egy sms-t, hogy másnap du. 2-kor végez, beszélnünk kell. Visszakérdeztem, hogy mit akar mondani, de nem jött válasz -én meg úgy voltam vele, hogy ha ő nem kezdeményezi a párbeszédet, akkor én nem erőszakoskodom... de rendkívül furdalt a kíváncsiság -aznap este pár évet biztos öregedtem miatta.
Lassan eljött a találkozó pillanata: nem teketóriáztam, rákérdeztem egyből, hogy mi a baj. Hát mindenre számítottam, csak arra a válaszra nem, amit kaptam: amíg én beteg voltam, ő elment a barátnőivel bulizni, ahol összetalálkozott a volt pasijával, és mivel épp nem volt szomjas, meg hát a srác is rámenősebb volt a szokottnál, hát... nem részletezem. Lassan érezni kezdtem, ahogy növekedésnek indul a szarvam. Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy az első nagy szerelmem így hátba támadott! Egy világ dőlt bennem össze, de annyi büszkeség maradt még bennem, hogy nem kezdtem el könyörögni neki. Valószínű nem erre számított, mert elejtett egy mondatot, hogy "talán, majd ha lenyugodtunk meg tudjuk beszélni", mire én közöltem vele, hogy ha lehet, akkor most ne alázzon meg jobban és nem nagyon van beszélgetni valónk ezek után. Tudom klisé, de mint ilyen, nagy igazság rejtőzik benne: túlságosan biztonságban éreztem magam ahhoz, hogy észrevegyem a baljós jeleket. Megpróbált megcsókolni, de otthagytam. Úgy éreztem, nem akarom többet látni. Nem így történt. Magamba zárkózva próbáltam összerakni az én biztonságosnak hitt világom, ami a szüleim, a bátyám és a rengeteg barátomnak köszönhetően lassan, de biztosan haladt. Megint elkezdtem bulizni -bár ez néha már kicsit eldurvult, de hát mindenkinek ki kell élnie magát és végül is... soha nem tettem olyat, amit meg kellett volna bánnom. Lassan elfelejtettem az én "kis" incidensem és pár jó este után helyreállt az önbecsülésem is -ami egy megcsalás után nem kis csorbát szenvedett- és megint jól éreztem magam a bőrömben... mígnem, egy este megjelent a bratyó, hogy kint a kocsinál vár rám valaki. Gondolhatjátok, eszembe jutott minden, csak az nem, hogy az én volt nagy szerelmem az. Mit is keresne a házunk előtt, a tesóm autójában? Pedig ő volt. Sírva kérte, hogy bocsássak meg neki és hogy mekkora hülye volt, stb. Sokat gondolkodtam a dolgon, és lehet másként döntök, ha a tesóm nem áll akkor mellé. Újra összejöttünk. Jó volt, meg minden, de akkor már/még nem tudtam benne bízni. Ő meg nem szolgált rá az ellenkezőjére: Kb. két héttel a kibékülésünk után elmentünk bulizni -ő a barátnőivel, én a barátaimmal, de meg volt beszélve, hogy a diszkóban találkozunk. Rendben is volt minden, de aztán valami furcsát vettem észre. Az egyik legjobb barátom igencsak sűrűn kezdeményez táncot az én barátnőmmel. Egy darabig tűrtem, mert hát "laza, meg felvilágosult vagyok, meg minden"... na, de ennyire??? A szünetben kérdőre vontam a párom. Nem kellett faggatóznom, mert helyes volt a következtetésem: már megint megcsalt -ráadásul az egyik legjobb barátommal. Na, erre mit lehet lépni??? Nem is sejtem, hogy mi lett volna a helyes, de azt tudom, hogy én abból az estéből már nem sokra emlékszem...Rémlik, hogy közöltem a megint csak ex-é degradálódott barátnőmmel, hogy nem kívánom a társaságát (kb. ezekkel a szavakkal, mert a bunkóságot soha nem bírtam mástól sem, nemhogy magamtól), majd lekaptam az első mellettem elhaladó csajszit. A "volt baráttá" degradálódott sráccal közöltem, hogy gerinctelen féreg, aki hátba támad egy gyerekkori barátot(azóta rápróbált még egyszer egy másik barátnőmre is, de szerencsére nem csak olyan nőkbe botlottam bele, aki nem bírt a vérével), majd mint aki jól végezte dolgát összecsuktam magam egy félreeső sarokban és jól "kipihentem" az élet megpróbáltatásait.
Tudom, divat tanulságot vonni a poszt végén, de én nem teszem. Mindenkinek a saját fantáziájára bízom, de annyit azért leszögeznék, hogy ettől az esettől még nem dőlt meg az emberekbe vetett bizalmam, csak az emberismeretem fejlődött egy hatalmasat. Ja, és még mindig jól érzem magam a bőrömben.
Az utolsó 100 komment: