Már nem vagyok mai csirke, pár éve elváltam és van két viszonylag kicsi gyerekem. Volt a válás óta néhány rövid lélegzetű kapcsolatom, de a gyerekek és a rossz tapasztalatok miatt nem mertem belebonyolódni semmibe. Igazából magam se tudom, mit is szeretnék, és csak azért nem adtam még fel az egészet, mert néha fájdalmasan egyedül érzem magam, és elrémít a magányos öregkor gondolata. Tavaly tavasszal megismerkedtem egy pasival, aki bár egyáltalán nem a zsánerem, de mégis kezdettől fogva egy húron pendültünk. Nem sok időt tudtunk egymással lenni, mert nekem nagyon kevés a szabadidőm, ő meg külföldön dolgozik. Nyáron két hetet sikerült lopni magunknak, és remekül működött a dolog. Azóta főleg a hétvégék maradtak, ha meg dolgozik interneten tartjuk a kapcsolatot. Lassan eljutottam addig, hogy a gyerekeknek is bemutattam, néhányszor nálunk is aludt, úgy tűnt, működhet a dolog.

Karácsonykor megint együtt töltöttünk egy hetet nála, most már a gyerekekkel (neki is van egy nagy lánya, akivel remekül kijövünk) együtt. Ez már nem volt felhőtlen - ahogy ilyenkor lenni szokott - minden közbejött, ami csak lehetett. Párom hősiesen tűrte a megpróbáltatásokat, de láttam, hogy megkönnyebbült, mikor vége lett.

Ünnepek után minden visszazökkent a rendes kerékvágásba, mi mentünk haza, ő külföldre. Már az első napokban észrevettem, hogy valami megváltozott. Ritkábban hívott, nem beszélt annyit, mint máskor, éreztem, hogy valami nyomasztja, amit nem mond el nekem. Eleinte azt gondoltam, a munka miatt van, de aztán nyilvánvaló lett, hogy más a gond. Érezhetően eltávolodott tőlem. Mikor újra találkoztunk, mégis úgy fogadott, mintha mi sem történt volna. Már kezdtem azt gondolni, hogy rémeket látok, de aztán újra éreztem, hogy már nem ugyanolyan a kapcsolatunk, mint régebben. Néha teljes volt a harmónia, máskor meg mintha elzárkózott volna előlem. Nem tudtam, mit tegyek. Végül egy nyugodt és meghitt pillanatban rákérdeztem a dologra. Meglepetésemre nem kertelt, mintha csak erre várt volna, azonnal kiöntötte a lelkét. Elmondta, hogy ő nagyon szeret engem, sokkal többet jelentek neki, mint gondolta volna, de úgy érzi, hogy a gyerekekhez nincs türelme. Ezen rágódott hetek óta, de nem merte elmondani, mert félt, hogy elveszít. Nem akarom idézni a szavait, mert az túl intim lenne, de olyan szerelmi vallomást hallottam tőle, mint még soha senkitől (fénykoromban sem). Szóval ez a helyzet: adott egy pasi, aki imád, és akit én is szeretek, de hosszútávon nem tudja tolerálni a gyerekeimet. Mit tehetek? Nagyon fáj, mert nem vártam ezt tőle, de becsülöm őt azért, mert nyíltan elém állt a dologgal, nem akart megtéveszteni. Bevallom, nem szeretném elveszíteni, de nincs választásom, a gyerekeim az elsők. Vajon működhet így hosszútávon a kapcsolatunk? Én tulajdonképpen eredetileg sem gondolkodtam összeköltözésben, talán folytathatjuk, ahogy eddig? Lesz időnk így egymásra, mert én nem fogom háttérbe szorítani a gyerekeket. Vagy inkább szakítanom kéne most rögtön, bármilyen fájdalmas is? Mire ezt olvassátok, én már meghoztam a döntést, de szívesen hallanám a véleményeteket.