Bejárós voltam a suliba, és a szünetekben, ha nem a tantárgyakkal kapcsolatban kérdeztek tőlem valamit, akkor csak a barátomról beszéltem (azaz I-ről). Mindez az egyik fiú osztálytársamnak - nevezzük L-nek (23 éves) - eléggé csípte a szemét. Mikor megtudta, hogy mit kaptam a barátomtól karácsonyra, csak fokozódott a helyzet. Minden szünetben érdeklődött, amit nem igazán tudtam hova tenni, mert az értésére adtam, hogy nincs esélye. Nem mellékesen, volt egyfajta "híre" a suliban. Eléggé csélcsap volt a nők terén, plusz barátnője is volt.

Mindig azt vallottam, hogy házi nyúlra nem lövök (velem egy osztályban lévő fiúval nem járok). Ez a nézetem 2007 márciusában dőlt meg. Suli mellett külön angol órákra jártam: az egyik ilyen alkalommal, az akkor még csak osztálytársam (L) felajánlotta, hogy elkísér. Részemről nem volt akadálya, mert úgy gondoltam, felfogta, hogy nem akarok tőle többet. Tévedtem. Mivel csak egy darabon kísért el, ugyebár eljött a búcsú ideje. Ez nála egy szájra puszi volt és egy vigyor. Én meg csak álltam ott, mint bamba szamár a hegyen, aztán ballagtam tovább a különórámra - ahol képtelen voltam koncentrálni.

Csakhogy ne legyen olyan hosszú az amúgy sem rövid történet, a lényeg az, hogy L elég kitartó volt, és mivel mindennap találkoztunk, szakítottam I-vel és összejöttem vele. Azt hittem, hogy megváltozik értem, mert ugye mindent lehazudott az égről, még a csillagokat is. Én pedig voltam olyan naiv, hogy mindent el is hittem neki :( Elkezdtünk járni, mindennap találkoztunk a suliban, egy padban ültünk - gyakorlatilag "összenőttünk". Két hete voltunk együtt, mikor jött egy hosszú hétvége (március 15. alkalmából) és megkérdeztem tőle, hogy lenne-e kedve eljönni hozzánk? Azt mondta, hogy sajnos nem megy, mert szeretne a barátaihoz felutazni Pestre, akiket már nagyon régen látott, és már előre megvan beszélve. Belementem. Én hülye, gondoltam, este felhívom, hogy megkérdezzem, egyben felért-e? Csörög a telefon, csaj veszi fel, beleröhög. Mondtam neki, hogy adja L-t. Gúnyosan azt válaszolta, hogy most nem ér rá. Lecsaptam a telefont, és nekiálltam bőgni: hogy lehettem ennyire idióta, hogy hittem neki? A volt barátnőjénél töltötte az egész hétvégét…

Aznap már nem tudtam visszahívni, mert ki volt kapcsolva a telefonja. Másnap elértem, és közöltem vele, hogy ezennel vége, és hagyjon békén. Erre nagyképűen azt mondta, hogy úgyis visszafogom fogadni, mert neki nem lehet nemet mondani. Eljött a hétfő, mintha a fogam húzták volna, semmi kedvem nem volt suliba menni, mert tudtam, hogy találkozni fogok vele. Egész álló nap azzal nyaggatott, hogy fogadjam vissza, én persze kitartottam a NEM mellett. Másnap, harmadnap stb. ugyanígy telt. A végén beadtam a derekam, gondoltam, ha ennyire akarja, hogy visszafogadjam, talán megbánta... Én hülye...

Utána elvoltunk, úgy ahogy. Bár voltak kisebb-nagyobb összetűzések. Aztán megint borult a bili. Szintén egyik reggel, megyek a suliba, épphogy beérek: szemben velem, a falhoz támaszkodva L. és az exe (ő is abba a suliba járt, csak a szakközepes részébe, 16 éves volt). Épp lesmárolta - nem kellett kényszeríteni L-t, hogy viszonozza. Totál kiborultam, egyszerűen nem bírtam magammal, és amikor jött oda hozzám, rendesen leordítottam. Persze, elkezdte magyarázni, hogy az nem is úgy volt, meg hogy fogadás volt stb.. lényegtelen, mert minden szava hazugság volt, de én ezt agyilag nem fogtam fel.

Még ezek után is jártam vele, de nem tudtam benne már igazán megbízni. Következő momentum: a suliban volt egy nagyon jó barátja, aki egyik alkalommal suli után félre hívott, és elkezdtünk beszélgetni, a végén kilyukadt oda, hogy L nem fog változni, vagy elfogadom és beletörődöm, vagy elhagyom. Nagy igazság volt... de én még erre sem reagáltam normál ember módjára.

Jött az évvége, kinti gyakorlat, nekem nyelvvizsga + emelt szintű érettségi. Eléggé stresszes állapotban voltam, és nem igazán értem rá bulizgatni. L minden hétvégén, péntek-szombat, eljárkált mindenfelé. Egy ilyen hétvége után, hétközbe találkoztunk, és együtt is voltunk. A másnap iszonyatos volt. Állandóan a mosdóba kellett rohangálnom, mert olyan érzésem volt, mintha mindig pisilnem kellett volna. Nem igazán értettem a dolgot, ezért másnap elmentem a nőgyógyászhoz –kiderült, hogy gombás fertőzést kaptam (nemi aktus útján). Nem gyengén kiborultam, mikor megtudtam. Ezt szóvá is tettem L-nek, hogy ezt mégis hogy gondolja. Erre a válasza: „biztosan csak ráültem a WC-re és úgy kaptam el...” Jött a kinti gyakorlat, más csoportba kerültünk, én közben elkezdtem melózni is. A napjaim úgy néztek ki, hogy délelőtt gyakorlat délután / este / éjszaka meló. Állandóan fáradt voltam és bulihoz a legkevésbé volt kedvem. Egyik alkalommal meggyőzött, hogy mégis menjek el, belementem. Időközben a melóhelyemen megismertem pár aranyos embert (fiút-lányt). A srác meló után felajánlotta, hogy bevisz a belvárosba, hogy ne kelljen annyit gyalogolnom, mert a melóhely eléggé kint volt. Örültem neki, mert 3 km.-hez késő este 8 óra talpalás után nem sok kedvem volt. Barátom közben hívott, és számon kért, kivel vagyok, mit csinálok stb. Elmondtam neki, mert úgy éreztem, nincs mit takargatnom. Persze, mikor találkoztunk, nagy cirkuszt csapott, hogy én biztosan megcsaltam. Nem győztem bizonygatni, hogy ez nem így van. Azt hiszem, a végére elhitte. Egy ideig elvoltunk a buliban, majd felmentünk hozzá és együtt voltunk (azt elfelejtettem megírni, hogy időközben már bemutattam őt a szüleimnek).

Eljött az évvége, ő hazautazott (erdélyi) én pedig folytattam a nyári melót. Jött a július, izgatott voltam, mert megbeszéltük, hogy a hónap közepén kiutazok hozzá, de aztán mégsem, mert azt mondta, hogy nem jó, mert ő sincs most otthon. Dolgozik Bukarestben (ami utóbb kiderült, hogy Budapest volt). Szomorúan tudomásul vettem, hogy ki kell nélküle húznom a nyarat.

Július közepe volt, és a havibajom nem jött meg. Meló előtt vettem egy terhességi tesztet, és a melóhely mosdójában csináltam meg. Imádkoztam, hogy csak 1 csík legyen. Kettő lett, majdnem összeestem (pedig rendszeresen szedtem tablettát, és sosem felejtettem el bevenni). Teljesen kétségbe estem, azt sem tudtam, kihez forduljak. Anyámmal nem voltunk olyan kapcsolatban, hogy ezt elmerjem neki mondani. Gondoltam, a barátomnak mégis joga van hozzá, hiszen ő a gyermek apja. Írtam neki egy - szerintem szép – levelet, amiben mindent elmondtam. Pár napra rá válaszolt is, melyben röviden leírta, hogy ő erre még nem érzi magát érettnek, de később szívesen csinálna nekem gyereket.

Magamba roskadtam, mert időközben (júli végén) megjöttek az újabb felvételi eredmények. Felvételt nyertem arra az egyetemre, amelyikre szerettem volna előző évben is. Ott álltam, és nem tudtam mi tévő legyek, megtartsam a babát, és lőttek a sulinak, vagy elvetessem és tovább tanuljak? A szüleimre nem számíthattam, mint támogatókra, mert ők az ilyen eljárást teljes mértékben elvetik. Próbálkoztam náluk puhatolózni, de a reakciójuk minden képzeletet felülmúlt. Szóval, jött a két legjobb barátnőm, meg az unokaöcsém, akikkel megosztottam mindezt. Nagyon sokáig vacilláltam, hogy mi tévő legyek. De aztán az utolsó percben meghoztam életem legnehezebb döntését. L korábban említette, hogy több csajt is már teherbe ejtett, van, akinek kifizette az abortuszát is. Szóval, ő aztán tuti termékeny. Állítólag az egyik csajt elvitték valami "hentes orvoshoz" és azóta nem is esett teherbe többet a lány. Nyáron sokszor hívtam telefonon L-t, érdeklődni, hogy mi van vele stb. Ő sosem hívott fel, mondván, nincs pénz a telefonján. Írtam neki e-mailt, de arra is elég röviden reagált, és egyetlen kérdésre sem méltatott. Sokáig parázott emiatt, mert nem az érdekelte, hogy hogy érzem magam, csak az, hogy ugye elvetetem...

Közben egy rejtélyes csaj, egy közösségi portálon, elkezdett "osztani", elég durván. Azt állította, hogy ő L barátnője. Én erre már nem tudtam mit reagálni, töröltem magam onnan, és ezzel elrendeztem.

Amit nyáron kerestem, elment arra, hogy kifizessem az abortuszom költségeit. Megírtam L-nek, hogy mikor lesz. Nem reagált rá. Utána sem érdeklődött az állapotom felől. Mielőtt megcsinálták volna, előtte való nap készítettek egy UH felvételt. Mindene látszott a csöppségnek. Míg élek nem felejtem el.

Eltelt lassan 3 év, de képtelen vagyok feldolgozni az "élményt". Iszonyatos volt. Mai napig képes vagyok egy kisbaba láttán elbőgni magam. Nem a fizikai fájdalom miatt: lelkileg viselt meg.

Utópia: szeptemberben L visszajött Magyarországra, találkozni akart, és folytatni, de én erre már képtelen voltam. Nem értette, miért. Később barátnőm elmesélte - amit szinte mindenki tudott rajtam kivül - hogy L majdnem velem egy időben teherbe ejtette a volt nőjét is. A történtek után sokáig képtelen voltam bárkivel is járni. Egyszerűen minden bizalmam, hitem, önbecsülésem elveszett, idő kellett, mire ezek valahogy helyreálltak. De már soha nem leszek olyan, mint voltam. Ez beleég az ember lelkébe örökre. Az övébe nem hinném, de én, míg élek, olyan élesen emlékszem erre vissza, mintha tegnap történt volna. Lehet, hogy sokan elítéltek a tettem miatt, de én akkor ezt láttam "helyesnek". Nem akartam úgy szülni, hogy csak bele a világba, és majd lesz valami. Én azt szeretném, hogy ha egyszer lesz gyermekem, mindent megadhassak neki. Nem beszélve arról, hogy aki a gyerekem apja lett volna, nem is érdekelte, velem mi van. Az meg pláne nem "izgatta" volna, hogy a gyerekkel mi van. A szüleim, mint támogatók, ha megtudták volna, fel is út, le is út. Ezt viszont biztosan tudom. Ez az ő szájukból hangzott el.

Aki elítél, megteheti (én is elítélem a tettem, de akkor, ott, abban a helyzetben ezt láttam "helyesnek"). Lehet irkálni, ki mit tett volna az én helyemben, vagy mit nem tett volna.