Lehet, hogy nem lesz világos a történet, ugyanis még mindig az események hatása alatt vagyok, és kissé zaklatottan írok. Próbálom józanul végig gondolni. Két éve voltam együtt párommal M-el. Ő 26 éves volt, én szintén. Minden rendben volt, semmi jelét nem láttam, hogy megunt volna és tovább akar lépni. Normális emberek ezt felnőtt módjára megbeszélik, de amit M. tett az a Comedy Central-ra való geg. Egyik nap bejelenti, hogy találkoznunk kell egy régi cimborájával V-vel. Rendben, miért ne. Szép nyári nap volt és egy tópart melletti cukrászdában ültünk le. Megérkezik V., bemutatkozunk egymásnak. Egy darabig beszélgettünk, majd M. bejelenti, hogy neki dolga van, és lelépett. Kettesben maradtunk.

Még egy órát voltunk ott, aztán elbúcsúztunk. Amikor M. hazajött, kérdi, hogy milyennek találom V.-ét. A kérdést nem tudtam hova tenni, de ekkor még nem gondoltam arra, ami az egész történet csattanója. Másnap M. vagányan bejelenti, hogy neki ma sok a dolga és szeretné, ha V. elszórakoztatna engem (még költőpénzt is adott nekem, mint valami kitartott ribancnak – ilyet azelőtt sose tett). V. fel is hívott és felajánlotta, hogy elvisz a kedvenc helyére. V. magas, testes, jóképű fiú volt, de nem az esetem. Délután eszembe jut, hogy a múlt hétvégén, amikor M. szüleinél ebédeltünk, otthagytam valamit. Fel is hívom. M. anyja veszi fel, elmondom neki, hogy mit és hol hagytam. Azt mondja, hogy igen, megtalálták, csak az emeleti szobában van, ahova most nem akar bemenni, mert jelenleg M. alszik ott (!?). Nem hittem a fülemnek. Elmegy, arra hivatkozva, hogy sok fontos dolga van, majd az anyjánál, a régi szobájában durmol. Lassan összeállt a kép, de csak lassan. Akkor még nem. Amikor elkezdtek az első mozaikdarabok kiadni egy képet, az akkor történt, amikor V. kikezdett velem. Nem durván, nem sietve – finoman, puhatolózva. Ami feltűnt, az V. szenvtelensége és magabiztossága volt – mintha egy előre egyeztetett színdarab nyomán haladna. Ez a srác nem fél M.-től – tud valamit. Nem hoztam szóba M.-nek, hogy én is tudok valamit, csak akkor, amikor egyértelmű és visszavonhatatlan dolog történt. Egyik nap jön egy e-mail egy lánytól. Azt mondja, hogy sajnálja, hogy szakítottunk, de ő többet tud nyújtani M.-nek. Javasoltam, hogy találkozzunk, lehetőleg minél hamarabb, mert mindjárt megőrülök. Így is lett. A csaj eleinte vonakodott a személyes találkozótól, de megbeszéltünk egy ütközést egy kis presszóban. Elmondta, hogy ő és M. már járnak egy ideje, és M. azt mondta neki, hogy szerzett nekem egy pasit és én most azzal járok: „a szakítás már a küszöbön van, de még nem sikerült” – állítja M. a hátam mögött Ott még nem bőgtem, meglepően tartottam magam, csak hazafelé. Amikor haza érek, M. és V. vihogva söröznek a konyhában. V.-t kizavarom onnan - ő jobban meg van lepve, mint M. Belenéztem M. szemébe, megfogtam a kezét, és azt mondtam neki: „nyugodtan ismerd be, hogy mi volt a terved, nem fog felzaklatni, mert már nem érdekelsz, és nem jelentesz számomra semmit!” (ez nem teljesen volt igaz). Csak azt akartam, hogy ismerje be, hogy azért akart összehozni V.-vel, mert ő túl tutyimutyi volt ahhoz, hogy kiadja az utam, mert sajnált, hogy egyedül maradok. Ez meg is történt, szóról-szóra ezt mondta. A lényeg az volt, hogy sajnált engem egyedül hagyni és ezért gondolta, hogy összehoz V.-vel, és minden „természetes módon” megtörténik. 2 évet így köszönt meg. A legszörnyűbb az volt, hogy V.-t előzőleg beavatta a tervbe és mindenről tudott. Hallottatok már ilyet? Ezzel megalázott, szánalmasnak tartott, hogy nem találom fel magam. Se M.-el se V.-vel nem akartam többet találkozni. Szerettem M.-et, de ez most egy csapásra véget ért. Most egyedül vagyok, és a sebeimet nyalogatom. Egy nőnek nincs nagyobb arculcsapás, mint amikor adható-vehető tárgynak nézik.