„Nem a szabadságomat féltem. Rettegek a jövőtől. Vajon jó apa leszek? Jó férj?” A családalapítás életünk legfontosabb döntése. Valaki egyszerűen áll hozzá, valaki problémát csinál belőle, és pánikba esik. Következő történetünk férfi szereplője hirtelen döbben rá, hogy családja van. Most kiderül, hogyan okozhatunk meglepetést magunknak.
Sziasztok! Én már egy kicsit idősebb vagyok, mint sokan közületek, de úgy érzem, a következő történet számotokra is tanulságos lehet. A téma a családalapítás és annak hirtelen bekövetkező súlya az életben. A rádöbbenés folyamata, ami vagy zökkenőmentes, vagy észrevétlenül, apránként bomlik ki. Kata vagyok, és 15 éve házas, 2 gyerekkel, szerető férjemmel, harmóniában - de elmesélem egy nagy szerelmem történetét, aki nem túlságosan könnyedén vette tudomásul. 15 évvel ezelőtt volt aktuális ez a bizonyos nagy szerelem (Zoli), akivel egy szemináriumra jártunk. Jó humorú fiú volt, sokat nevettünk együtt. Mindketten tudtuk, hogy egymást kiegészítve, egy pár lehetnénk – tudtuk, ahogy azt is, hogy nincs közös jövőnk.
Zolival elég sokáig jártunk, időt nem tudok mondani, mert olykor „mellé kalandoztunk”, de összességében pár év lehetett. Olykor szétváltunk, majd egy kör után újra összetalálkoztunk és felfedeztük egymást. Hogy miért nem hozzá mentem? Valahogy azt súgta a női megérzésem, hogy ne tegyem. Igazából ő nem is akart elvenni soha. Ez fel sem merült köztünk, de szerintem mindkettőnk fejében megfordult. Először én ugrottam fejest a házasságba. Abban az időben ismertem meg a férjemet, akivel egy munkahelyen dolgoztunk – pontosabban az egyik főnököm volt. Zoli is összejött egy nővel, és hamarosan el is vette feleségül. Éldegélünk, mindketten külön-külön, házasságban. Amikor megszületett az első gyerekem, átjött, megnézte, gratulált. Amikor az ő gyermeke született meg, olyan vidámnak látszott, hogy madarat lehetett volna fogatni vele. Pár hónap múlva, este tíz után, megszólal a telefonom. Zoli az. Alig értem, amit mond. Amikor kicsit magához tér, és összeszedi magát, kiderül, hogy „apasági pánikba” esett. Nem tudom, hogy van-e ilyen fogalom a pszichológiában, én annak nevezem. Elmondta, hogy erőt vett rajta valami depresszióféle, amolyan kapuzárási pánik és hatalmas felelősséget érez a hátán. Végig gondolta az esküvőt, a fia születését - ezek összegyűltek benne és most a felszínre törtek. Azt mondta:
„Nem a szabadságomat féltem. Rettegek a jövőtől. Vajon jó apa leszek? Jó férj? Én nem tudtam, hogy a családos élet ilyen.”
Nem írta körül, hogy végül is milyennek találja: elviselhetetlennek vagy sem, de nem is akartam megerősíteni semmilyen oldalról. Megnyugtattam, hogy nála jobb apát el sem lehetne képzelni, számos alkalmatlan szülő van, aki nem törődik a gyermekével, a párjával, akire még kutyát sem bíznék, nemhogy családot – ha valaki, hát Zoli megérdemli a boldogságot. Fogadja el ezt a pillanatnyi állapotot, ami egyébként teljesen normális. Tényleg egy szeretetreméltó ember volt, csak szólni kellett neki. „Úristen, családom van” – sápítozott és egy pillanatra úgy éreztem a telefonon keresztül, hogy sír. Vagy legalábbis síráshoz görbül a hangja. Megnyugtattam és azt javasoltam, hogy holnap jöjjön át hozzánk (ugyanabban a kerületben laktunk, nem messze egymástól). Másnap be is állít és egy üveg bor mellett beszélgetni kezdünk. Nem érzem úgy, hogy megmentettem az életét – csak seggbe rúgtam egy kicsit, azért, hogy vegye végre észre: ő igenis egy remek ember és alkalmas a családalapításra. Szerinte túl hirtelen történt az egész, és még nem fogta fel. Pár hét múlva teljesen rendbe jött és mára igazi mintacsalád az övé. Az egész kifakadás csak egy pillanatnyi krízis volt, már ráérzett a dologra és boldog a feleségével, gyermekével. Mindketten tüneményesek. A tanulság: nem kell azonnal pánikba esni.
