„Ugye, ismerősek ezek a szikrázó odaszólások: "bezzeg a Te apád!” ... Na és a te anyád? Hiába igyekeztünk egymást meggyőzni, közben lassacskán rá kellett jönnöm, ha így folytatjuk, hamarosan ádáz ellenfelei leszünk egymásnak, holott nem erre esküdtünk meg!” – a pénteken elkezdett kirohanás kegyetlenül őszinte és realista folytatása következik. A parázs vita folytatódhat.
Kutakodjunk egy kicsit mélyebbre a válást megelőző házas éveinkben, s rá kell jönnünk - ha igazi férfiből faragtak, akkor: „- Mi legalább annyira hibásak voltunk, mint a nőnk...” Hát akkor vágjunk bele, talán ne a közepébe, mert akkor hamar elveszünk a történések tengerében. Inkább araszolgassunk kellő óvatossággal, a már tőlünk elvárható megfontoltsággal... A Gyökereinkről: akarva, vagy akaratlanul is magunkkal hozzuk az ún. családmodellt a szülői házból, persze hogy milyet (?) na, ez itt az első bökkenő, ami szinte a házasságunk első napjától fogva már "átsüt" a fejünk fölött. Ezért nem érezzük még igazán annak hatóerejét, de később egyre inkább ránk nehezedik eme "jótékonykodó" sugárnak káros mellékhatása, sőt újdonsült kicsi feleségünk is kezdi érezni, hogy az a bizonyos nem egészen úgy "süt", MINT Ő MEGSZOKTA ANNO ÉS/VAGY SZERETNÉ...
Nevezetesen: én egy igen szigorú ún. patriarchában nevelkedtem, ahol az apa-központú családi modell volt az egyetlen alternatíva. Szerintem nem kell részleteznem, elég legyen annyi, hogy döntési kompetenciával kizárólagosan megboldogult Édes apukám rendelkezett. Ez a hagyományos családmodell azonban teljesen ellentétes volt azzal, amiben volt feleségem nőtt fel. Az ő családjában a matriarchális szerepkör dominált Édes anyukája képében.
Persze akkor, amikor az ember szinte vak a szerelemtől, s friss nászutasként átélik közösen életük talán egyik legszebb boldogságát, ki a fene foglalkozna ezzel? Bezzeg később egyre több időt "szakítottunk" erre! Tehát az a felismerés, hogy alapból létezett egy ellentét, ütközési felület, kellő időben és mértékben elkezdte "kikezdeni" a mézeshetek utáni szürke hétköznapjainkat.
Ugye, ismerősek ezek a szikrázó odaszólások: "bezzeg a Te apád!” ... Na és a te anyád? Hiába igyekeztünk egymást meggyőzni, közben lassacskán rá kellett jönnöm, ha így folytatjuk, hamarosan ádáz ellenfelei leszünk egymásnak, holott nem erre esküdtünk meg! Amikor megszülettek a gyerekek, még inkább felerősödtek ezek az igen "téma-gazdag" szóváltások, holott igyekeztem megérteni a másikat, de vesztemre, hiszen akkor kaptam a saját szüleimtől, hogy milyen papucs lett belőlem!? (Nem mindig, de esetenként ráhagytam a dolgot nejemre, mert szerintem az egész nem ért annyit, hogy kardot rántsak én is...) S itt ennél a mondatnál egy kicsit hosszabban elidőznék! De miért is? Azért, kedves olvasó, mert rendkívül fontosnak tartom, hogy megosszam veled a következőket: (ez itt egy kissé tudományoskodó lesz, de ne rettenj el) Őseinktől átörököltünk egy ún. mandula alakú képződményt, amit a gerincünk és a tarkónk között "viselünk", s ezzel a csúnya magyar szóval illetnek a tudományban, hogy AMYGDALA! Ez az érzelmi központunk, ami eredetileg a veszélyérzetre volt rendeltetve: vadállat, vihar, tűz stb. jelzésére, de ez még nem elég, hiszen napjainkban is működtetjük, többnyire azáltal, hogy pl. az első 2-3 másodpercben eldöntjük arról a valakiről, hogy szimpatikus-e, vagy sem, holott még nem is ismerjük. Hiszen ez a képződmény összeköttetésben áll az agyunk munkamemóriájával, amit szintén gyönyörűséges magyar szóval illetnek: PREFRONTÁLIS LEBENY! E kettő között képzelj el egy olyan ideghálót, amin csak úgy röpködnek oda-vissza a neuronjaink, mint hírvivők, s az dönti el, hogy mit és hogyan cselekszünk, amelyik erőfölénybe kerül? Érzelmi, avagy értelmi alapon döntünk-e?!Visszaterelve írásomat a medrébe, folytatom azzal, hogy az előbbiek tudatában is elég nehéz az említett párbeszédnek, vitákba torkolló kardozások megelőzése, hiszen ahhoz mindkét fél empatikus képessége szükséges. Ne feledd, én soha nem voltam, vagyok, s leszek az egyoldalú kommunikáció híve! Ugye te sem?
S itt jön elő egy másik fontos dolog: az okos hallgatás megtanulása és gyakorlati alkalmazása. Én soha a büdös életben nem fogom megérteni azokat az embereket, akik egyrészt úgy beszélnek a másikhoz, hogy közben nincs szemkontaktus, ráadásul a másikra szinte oda sem figyelnek, nemhogy megpróbálnák meghallgatni azt... a megértés már ezeknek túl nagy falat lenne...Voltak próbálkozásaim ilyen téren, (a volt nejemmel) mert állandóan közbevágott, s ez nekem bőven elég volt: abszolút nem érdekli, nem kíváncsi arra, mit is gondolok, mondok! Na, ezért sokkal fontosabb a ma oly divatos IQ (értelmi intelligencia hányados) helyett számomra az ún. EQ (érzelmi intelligencia hányados) Ez utóbbi tanulható egész életünk végéig, míg az első kb. 6-8 éves korunkra kialakul az embernél és tovább nem fejleszthető! Azzal a jelenséggel pedig a mai napig nem tudok mit kezdeni, amikor anno képesek voltunk egymás gondolataira ráhangolódni, s ez valamiért teljesen pólust váltott... az értetlenség olyan magas szintjére hágott, hogy szinte már fuldokoltunk benne mindketten. Persze most joggal mondhatnád, hogy időnként még maga a nő sem tudja, mit is akar! Na és mi férfiak biztosan tudjuk, rendre? Ez sem igaz ebben a formában...
Az eddigi párkapcsolati tapasztalataim alapján arra a következtetésre jutottam, hogy általában igaz az, hogy a nőnek soha nem az jó, ami éppen van! Miért? A válasz: csak. Illetve, nem tudom... stb. Lehet abban valami, hogy a tök őszintézés helyett inkább egy kissé belegázolunk a lelkivilágába, s tesszük ezt azért, hogy ismét felemeljük magunkhoz? Talán abban is lehet valami, hogy a szerepkörök egyenrangúságát ne nagyon hangsúlyozzuk, inkább a domináns hím szerepének álarcát vegyük magunkra, mert a nő szeret felnézni arra a férfira, nemde? El lehetne ezen is órákig vitázni, de helyette vegyük a saját példámat: mindig is hangoztattam, s igyekeztem úgy is tenni, hogy egyenrangúak legyünk, szinte mindenben, ám ez nem igazán működött, mert vagy fölém, vagy alám került az adott szituációban (értsd átvitt értelemben).
Jól tudom, most idecibálhatnám azt a jelenkori tendenciát, ami azt biflázza férfiúi kobakunkba, hogy lassacskán kezdenek felcserélődni/eltolódni a nemi erőviszonyok a nők javára, s mi állítólag nőiesebbek lettünk, bezzeg ők férfiasabb vonásokkal gazdagították fegyver arzenáljukat... Nem tisztem ezt eldönteni, holott a válások tömkelege és a nemházasodók száma ezt igazolhatja...!
A végére tartogattam egy ún. költői kérdést:
Mit gondolsz? Mi a helyesebb magatartás? A napi munka után (mint tudjuk mennyire stresszel telített) megosszuk egymással gondjainkat... értelmesen, illetve figyelmesen meghallgatva a másikat, vagy inkább ne vigyük haza a problémáinkat? Le tudjuk-e tenni az aktatáskánkkal együtt az előszobában?
