„Nem csaltam meg senkit, hiszen a feleségemmel már amúgy sem vagyunk együtt: csak éldegélünk, mint két albérlőtárs” – mindig azt hisszük, már mindent láttunk, mindent olvastunk, mindenen túlvagyunk és már senki sem tud egy látszólag egyszerű erkölcsi dilemmát egy másik oldalról megvilágítani. A következő történet új kategóriát nyit: a családos ember megismeri a neten álmai nőjét. Egy ideig picsipacsiznak, majd a férj visszatér a családhoz. De vajon végleg?
Sziasztok! Az egész nagyjából 10 éve kezdődött. Akkor ismertem meg a feleségemet. Főiskola, koli, albérlet, buli, nagy-nagy szerelem, szabadság. Összeillettünk... végül házasság lett belőle. Éltük az életünket, jött minden: 2 gyerek, 3 szoba, 4 kerék. Aztán valahogy elkezdtünk egymás mellett éldegélni. Ahogy az törvényszerű, ha az ember rohadt lusta tenni ellene, akkor az egész elkezd zápulni, hidegedni. Mondtam én, hogy nem jó, mondta ő, hogy nem jó, mondtam, hogy kéne, mondta, hogy nem megy... aztán a második gyerkőc születése után meg végképp azt mondta, hogy nem megy. Nekem voltak igényeim, neki kevésbé - ahogy ilyenkor szokás, nyomás a net. Az amúgy sem veszélyes, az csak játék, csak virtuális... aha, 5 hónapig az is volt.
Aztán jött ez a csoda-lány. Szakítás után, nyitva a világra, felszabadultan, gyönyörűen... pont úgy, és pont olyan, akire szükségem volt. A büdös életben nem csaltam meg senkit - gondoltam, ez sem az, hiszen a feleségemmel már amúgy sem vagyunk együtt, csak éldegélünk, mint két albérlőtárs, akiket a papír meg a gyerekek kötnek össze. Hát, találkoztunk... oltári volt. Minden tekintetben... ő gyönyörű, éhes a szeretetre és mindent, de mindent megadott. Pedig volt ám köztünk több, mint 200 km, de hát kicsi az ország. Gyönyörű fél év következett... hétvégi utazgatások, együtt töltött ünnepek, kirándulások, egyetlen hangos szó, vagy vita nélkül. Hol hosszabb, hol rövidebb találkozások. Úgy turbékoltunk, mint két tini... persze, hiszen mindketten pont arra voltunk kiéhezve, amit a másik nyújtott. Közös tervek az életre, mikor jönnek a közös gyerekek, mit építünk... hiszen minden örök és miénk a világ. A távolságon túl persze volt más bibi is: a szülők megölnek, elveszik a gyerekeket, mindenki öngyilkos lesz, az asszony is... Mindeközben én a hétköznapjaimat, persze genya módon, a "családdal" éltem, hiszen itt a hitel, törleszteni kell, nem telne albérletre, itt vannak a gyerekek, akiket imádok. Volt kifogás is, persze, akit érintett, az szenvedett. De ez az örök szerelem, nekem is rossz, hogy így van, de azért tűrni kell. Kerestem munkát, a messzeségben találtam is, és eljött a költözés napja.
Már reggel mocorgott bennem valami, felhívtam Őt, hogy bizonytalan vagyok... Mondta, Ő vár, nyugodjak meg, minden oké lesz... Mondom, jó, akkor veszem a cuccaimat, és megyek. Hazamentem. A kislányom megszorította a nyakamat és könnyes szemmel kért, hogy maradjak itt örökre... hát, maradtam. Sms-ben, utána telefonon beszélve szakítás. Meg kell próbálnom, hiszen fél éve egy esélyért könyörgött az asszonyka, amit én nem adtam meg. Megérdemli a család. Hős voltam a saját szememben, meg rohadt szerelmes és menni akartam, de mégis maradtam. Persze másnap már gyűlöltem magam. Szarul döntöttem, menni kellett volna, esélyt adni, megpróbálni, ha nem megy, még mindig vissza lehet fordulni. Könyörögtem Neki az esélyemért, rosszul voltam, utáltam magam, ideges voltam napokig, leőszültem, volt minden nyavalyám. Így telt el egy bizonytalan hónap. Közben felmerült, hogy mégis elmennék dolgozni a távoli városba, hogy járhatnánk még, ha nem is bízik bennem, így, meg úgy. Merthogy én szeretem és amúgy is minden olyan tökéletes volt köztünk. Meg hát, ha nem is találkozunk, az idő amúgy is megmutatja: ha hosszú ideig nem tudunk kapcsolatot kialakítani mással, akkor az tényleg nagy szerelem volt, akkor tényleg mély volt. Mondta Ő. De nem bízik bennem, mert ezek szerint részemről mégsem volt az, ha el tudtam lökni magamtól. Mondtam neki, hogy én szeretem, csak úgy éreztem, ez a hősies, jó döntés, meg erkölcsileg is helyes... aztán 3 hét után a megmaradt napi 1-2 sms-ből éreztem, hogy itt van valami. Rákérdeztem. Volt. A fene nagy örök szerelem után máris jött valaki, akivel minden teljes, minden szép és megvan a közös jövő reménye... hát, mondom, az igen. 1 hónapja még én voltam ez. Tudom, én szúrtam el az ő szempontjából, de hogy van akkor ezzel a mély, nagy szerelem dologgal, meg az örökkével? 7 hónapja még együtt az élettársával, közös jövőt tervezve, 6 hónapja már együtt velem, közös jövőt tervezve, 1 hete meg együtt valakivel, közös jövőt tervezve. Mert bennem már nem bízik. Na, mondom, fasza. Ha én szeretem és nem tudok túllépni ezen, akkor most hogy van ez az egész? Lehet, hogy én vagyok a hülye, de gondoltam, a bizalmat lehet akarni, de a szerelem az olyan történős-dolog. Akkor most válaszolt a saját nagy kérdésére? Nem haragudtam, nem haragszom, én szúrtam el, de attól még szeretem. Most meg vagyok, élem az életet, elkezdem megvalósítani az álmaimat és várom a következő nehézséget.
Nem bánok semmit. Életem legszebb fél éve volt, rengeteg gyönyörűséggel, élménnyel. Nem hiszem, hogy van bármiféle tanulság, talán csak annyi, hogy ha baj van, akkor arról érdemes először megpróbálni beszélni, mert tisztázás nélkül nem lesz jó a döntés. Hülye voltam, megérdemeltem minden jót, minden rosszat is, ami történt az elmúlt fél évben és az egy hónapban. Így jártam. Élek.
