Sziasztok! Párommal, akiről a mese szólni fog, még mindig együtt vagyunk. Sem panaszkodni, sem kibeszélni nem akarom őt, pusztán felvázolni nektek egy helyzetet. Mert kíváncsi vagyok a véleményetekre. Párom külsős ügyintéző két cégnél. Egy vállalati bulin ismertem meg: olykor lopva felé pillantottam, amint a barátaival beszélgetett. Nem tudtam, hogy észrevette, csak akkor, amikor odajött hozzám. Megkérdezte, hogy ismerjük-e egymást? Mondtam, hogy nem találkoztunk még, köszönés szintjén sem, de én is az egyik cégnél dolgozom. Beszélgetni kezdtünk.

Összejöttünk és járni kezdtünk, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. A gondot az jelentette, hogy valahányszor kerestem, mindig arrébb tologatta az időpontokat. Elmondta, hogy nagyon sajnálja, ő is szeretne sűrűbben találkozni velem, de a munkája nem engedi, nem tud rugalmasabb lenni… Nem ura az idejének. Kétszer megcsinálta azt is, hogy megbeszéltünk egy találkozót valahol a városban és ő előtte 5 perccel lemondta. Amikor neki volt jó az időpont – lehetetlen időpontokról van szó, este tíz és hajnali kettő között! - akkor én mondtam le, mert akkor már semmihez nincs kedvem. Abban egyeztünk meg, hogy jó előre szólok neki, mikor tudok felmenni hozzá, és majd jelez, ha közbe jön valami. Így a legsikeresebb találkozóink a lakásán zajlottak, ilyenkor főzött valamit és elég jól elvoltunk. De ezek az alkalmak elég ritkák. Nekem ez a kapcsolat így elég kényelmetlen. Amikor kicsit számon kértem, hogy vázolja fel a jövőre vonatkozó elképzeléseit, elmondta, hogy az egész élete rohanás, korábban nehéz volt nőznie is, a vicces kedvű barátai pedig sokszor azt hitték róla, hogy valójában látens meleg. Ezt értsem meg. Én megértem, de meddig kell még ezt elviselni, mert hosszútávon – bármennyire is aranyos fiú – nem tudom ezt tolerálni. Üdv: Anita.