Sziasztok. A csütörtöki posztról jutott eszembe, hogy nekem is volt egy nagyon hasonló esetem. Hat éve éltünk akkor együtt a párommal, Danival. Akkor ő 24 volt, én pedig 23. Volt egy haverja, Laci, akivel sokat lógott, kapcsolatunk lecsengő fázisában pedig egyre többet. Volt olyan, hogy egész hétvégékre tűnt el Lacival. Először és utoljára tettem olyat, hogy belenézzek valaki mobiljába, de nem bírtam tovább. Danival már nem lehetett beszélni, könnyedén lerázott, az sem zavarta, ha sírva vágtam be magam mögött a fürdőszobaajtót. Amikor egyszer lement a boltba, és ott felejtette a telefonját, megnéztem pár SMS-ét.

Az ötödik vagy hatodik üzenet a sorban Lacinak szólt és ennyi állt benne: „Nem titkolt vágyam, hogy ma este csajozni fogok, te csinálsz, amit akarsz!” - gyakran megfordult a fejemben, hogy azért járnak ezek annyit együtt, mert felfedezték a buziság örömeit, de másról volt szó. Esküszöm, inkább azt kívántam, bárcsak homárok lennének, könnyebben elviselném. De ahogy mindez felszínre került, megalázónak éreztem. Mit gondolhatnak rólam mások, ha összefut véletlenül közös ismerősökkel? Amikor visszajött, nem szóltam neki, rám sem nézett, ledobta a cuccot a konyhai asztalra és leült a tévé elé. Próbáltam visszavezetni, hogy hol és mikor volt életünkben az a pillanat, amikor visszavonhatatlanul elromlott minden. Nem tudtam. Eltelt 1 hét, 2 hét. Nem bírtam tovább. Egy darabig megfordult a fejemben, hogy a barátnőimet, szüleimet is beavatom, csakhogy kibeszélhessem valakivel a dolgot. De annak nem lenne semmi értelme, csak sajnálnának és átkoznák Danit, akit annak idején ők is kedveltek. Úgy döntöttem, az lenne a legjobb megoldás, ha már a kész tényeket közlöm velük, azaz, kiraktam Dani szűrét. Így nincs sajnálat és pletyka. Dani volt, nincs. Mindezt egyedül kellett véghezvinnem, ami nagyon megviselt. Egyik nap szépen összecsomagoltam a holmiját és kiraktam az előszobába. Amikor hazajött és meglátta, kérdezte, hogy mi van, takarítok? Mondom, igen, most söpröm ki a szemetet éppen. Amikor értetlen arcot vágott, elmondtam neki, hogy tudom, hova jár hétvégenként, olvastam az SMS-eit, és az utóbbi időben hozzám sem nyúl. Nem kiabált, nem mentegetőzött, csak suttogva annyit mondott, hogy egy hisztis kis muff vagyok, majd fogta a cókmókját és lelépett.

Miért maradt velem, ha mást keresett? Hogy képzelte a jövőnket úgy, hogy folyamatosan kalandozik mellettem? Csak a szállást jelentettem neki? – hiszen ő lakott nálam. Miért nem vettem észre hamarabb? Talán azért, mert kezdetben minden szép és jó volt…

Megkönnyebbültem, nem bántam semmit, úgy éreztem, kitisztult a levegő. Nem is láttam többet. Azóta már van egy másik barátom, aki egyelőre még nem lakik nálam (nem is akar, nem is tudna) – nagy a távolság köztünk, de remélem, ez is megoldódik hamar.