„Minden napra jutott egy veszekedés, majd utána egy kibékülés. Azt mondta, költözzek el. Egy óra múlva pedig azt mondta, hogy ne, és bocs” - ha mindenért te vagy a hibás, ideje lelépni, de ha élvezed az érzelmi libikókát, akkor bumerángként mindig visszatérhetsz. Most megtudhatod, hogyha mindig visszakerül a szekrénybe a lelépéshez használni kívánt bőrönd, sosem szabadulsz egy érzelmi diktátortól, mert ő mindig meg fog győzni, hogy ne disszidálj.
Sziasztok! Egy érdekes történet kapcsán szeretném kérni a véleményeteket. Kb. másfél éve együtt élek a barátommal, aki annak idején nem keveset dolgozott azért, hogy összejöjjünk. Az idei Szigeten jött a második (vagy harmadik) felvonás. Kimentünk ketten egy napra és szinte végig veszekedtünk, minden hülyeségen. Amikor hazajöttünk, azt mondta, másnap kimegy egyedül (hogy ne legyen ott zavaró tényező). Jó, mondom. Persze, nem volt rá arca. A Szigetet megelőzően másodfokú veszekedésünk tárgya egy kutya volt. A szomszédunk elköltözött és mivel nem kertes házba, megkérdezte, hogy nem fogadnánk-e be a kutyáját, hogy ne kelljen beadnia idegenekhez.
Mindig is helyes kutyának tartottuk, nekünk meg nem volt. Hát miért ne? Azt mondta a gazdája, hogy ivartalanítva van és az oltási könyvét is hozza majd, hamarosan. Kiderült, hogy nem volt ivartalanítva, az oltási azóta sincs, ráadásul kiderült, hogy a kutya epilepsziás is volt. Ez is az én hibám lett, mert én akartam a kutyát. Az igazság az, hogy mindketten akartuk. A párom ettől kezdve ideges volt: a szórólapos fiúnak kétszer leüvöltötte a fejét, amikor a postaládába rakta a reklámújságot – egész más helyet javasolt neki, hogy oda dugja inkább a papírjait. Minden napra jutott egy veszekedés, majd utána egy kibékülés. Azt mondta, költözzek el. Egy óra múlva pedig azt mondta, hogy ne, és bocs. A legutolsó veszekedésünk után közölte, hogy jobb lenne, ha hazamennék a szüleimhez. Nem gondolta, hogy meg merem tenni. Úgy ahogy voltam, kiléptem az ajtón. 1 napra hazamentem. 2 óra múlva felhívott. Kidobott és még ő volt megsértve! Azt mondta, hogy ez egy gyerekes húzás volt tőlem. Reggel visszamentem. Megkérdeztem, hogy miért akar bűntudatot kelteni bennem állandóan? Azt mondta, nem akart, csak valami bekattan nála. Tudja, hogy nem én vagyok a hibás. Hát ez szuper. És rajtam csattan az ostor. Azt mondta, ő ilyen. De tudtam, hogy nem ilyen. Meddig tart a kompromisszum? Nem tudom. Bírom-e az érzelmi libikókát? Nem nagyon. Nem vagyok olyan, hogy ha meguntam a pasim, keresek egy másikat. Próbálom menteni, ami menthető, de nem minden áron. Nem vagyok cseléd típus. Beszéltem vele. Megértette. Bocsánatot kért. Majd újra megismétlődött minden. Csak látnám a dolog végét, vagy a páromnál a változást és azt, hogy elhagyja ezt a kiszámíthatatlan, bipoláris viselkedést. Már kétszer összecsomagoltam, hogy lelépek, de végül a bőrönd újra a szekrényben kötött ki. Meggyőzött. Bocsánatot kért. Századszorra is. Eddig visszakerült a bőrönd, de legközelebb el is indulok vele és nem nézek többé vissza. Várom a tanácsokat. Üdv: Petra
Az utolsó 100 komment: