„Kissé megijedtem pár évvel ezelőtt, hogy talán valami szervi bajom lehet, és ezért házasságon kívüli kapcsolatban próbáltam kideríteni, hogy tényleg erről van-e szó. Konkrétan lefeküdtem egy örömlánnyal” - Levélírónk annyira nem kívánja már párját, hogy azt hiszi szervi baja van. Hogy meggyőződjön ennek az ellenkezőjéről, örömlányokhoz jár terápiára. Ezt sportszerűbbnek tartja, mint kapcsolatot kezdeni. A pszichológus nem segített és nem akarja tovább húzni az asszony idejét sem, aki lassan szülni szeretne. Kérdésével hozzátok fordul: megmentse a kapcsolatát, vagy járjanak külön utakon?
Kedves CSP olvasók! Rögtön bele is vágok a közepébe. Laci vagyok, 40 éves férfi, immáron 7 éve házas, a feleségem velem egykorú. Megismerkedésünk után két évvel összeházasodtunk. Részemről kisebb szerelem volt első látásra a történet az elején, a párom részéről viszont nagyobb. Egészen jól megvoltunk 2-3 évig, aztán kezdődtek a gondok. Egyre kevesebb volt a szex, egyre laposabbá vált a kapcsolatunk, s mára odáig jutottunk, hogy kb. havonta egyszer bújunk össze, de előfordul ennél nagyobb szünet is. Lassan kezdődött leépülni a házasságunk. Hogy miért? Én nagyon sokat töprengtem ezen, s arra jutottam, hogy egyrészt az volt a probléma, hogy nem volt igazán nagy szerelem sosem, másrészt valamiért már nem kívánom fizikailag az asszonyt, harmadrészt mindketten sokat dolgoztunk, szépen építgettük a karrierünket, gyarapítottuk a materiális dolgokat, miközben eltávolodtunk egymástól.
Ami a fizikai vonzalmat illeti, kissé megijedtem pár évvel ezelőtt, hogy talán valami szervi bajom lehet, és ezért házasságon kívüli kapcsolatban próbáltam kideríteni, hogy tényleg erről van-e szó. Konkrétan lefeküdtem egy örömlánnyal. Azért profival, mert úgy gondoltam, hogy - ha lehet így fogalmazni ebben a szituban- ez tisztességesebb, mint viszonyt kezdeni valakivel. Nem szépíteni akarom a helyzetet, de ez volt az elképzelésem. Nos, kiderült, hogy szervi bajom nincs, mert nagyon jól sikerült fizikálisan a "randevú", lelkileg viszont kissé összetörtem. Igen, megviselt a dolog, azért mert nem értettem, hogy ha nincs bajom, akkor miért nem kívánom a páromat? Tudom, mehettem volna pszichiáterhez is a lányok helyett, de nekem ez volt a legkézenfekvőbb, legjobbnak tűnő választás, a leggyorsabb megoldás a dilemmámra.
Természetesen beszélgettünk a párommal a konfliktusainkról, de nem jutottunk előrébb, így továbbra is lejtmenetben volt a kapcsolatunk. Én néha eljárok ribizlizni, mert nem tudok fizikálisan kielégülni otthon. A lányokkal nagyon jól elvagyok, kissé olyan mintha velük élném azt az életet, amit odahaza kéne. Ez kicsit menekülés is a problémák elől, plusz emellett egy szükséglet kielégítése. Persze illúzióról van szó, ezt én jól tudom, és érzem is, hogy ez nagyon nem a jó irány ami felé haladok, ezért mielőbb változtatni akarok. Erről a másik életemről természetesen csak én tudok. Büszke nem vagyok rá, de ez van, én így tudtam kezelni ezt a dolgot.
Mostanra viszont eljutottunk az útkereszteződéshez, amikor is dönteni kell, hogy jobbra vagy balra megyünk, együtt vagy külön utakon. Gyerekünk nincs, a karrierünk miatt háttérbe szorult a gyerekvállalás, viszont a páromnak - lévén, hogy lassan már a negyvenhez közelít - egyre égetőbbé válik a dolog. Nem tehetem meg vele, és nem is akarom, hogy esetleg miattam lemaradjon a gyerekszülésről. Ezért záros határidőn belül döntenünk kell, hogy nekiduráljuk magukat úgy istenigazából és helyrehozzuk a házasságunkat, vagy inkább most lezárjuk a közös sztorinkat s új fejezetet nyitunk külön-külön. Sajnos eddig még nem tudtam dönteni, de a párom sem, viszont ő inkább hajlana még egy próbára. Vannak érvek mindkét variáció mellett, és persze ellenérvek is. Ami jelenlegi helyzetet illeti, sajnos továbbra sem kívánom úgy a páromat szexben, mint anno az első években. Az érzelmek is elmentek valahova messzire... De nem szeretném az eddigi sok-sok évet kukázni, ha egy mód lenne rá, akkor jó lenne megmenteni a házasságot. Viszont idő már nincs, feltartani a másikat meg nem szerencsés és nem is fair dolog. Mostanában felkerestem pszichológust is, hogy segítsen, de nem tudott, bár lehet, hogy én nem voltam vevő rá. A barátaim véleménye szerint szakítanunk kéne, és mindenben nekem adnak igazat, de így nekem nem mérvadóak, mert elfogultak. Nos, dióhéjban ennyi lenne a történet. Kíváncsian várom a lehetőleg építő jellegű véleményeket, kritikákat, javaslatokat, vagy egyéb hozzáfűzni valókat. Nyilván a döntést nekem kell meghoznom, helyettem senki nem fogja ezt megoldani, de biztos vagyok abban, hogy akadhatnak olyan kommentek, amik segítenének a döntésemben...
