Én ilyen vagyok: megfontolt, takarékos, nem zavar a szigorú időbeosztás sem: sőt, ha nyaralni megyünk, kifejezetten kényelmetlen, ha reggel úgy kelek fel, hogy nincs valami napirendem, valami tennivalóm. Szeretem a kávét, szeretek főzni, gondoskodni, és büszke vagyok arra, hogy a dohányzási szokásaimat sikerült napi 4 szálra redukálni.

Ő ilyen: kicsit szétszórt, de gondoskodó, lehet rá számítani. Szereti az abszurd humort, amit viszont én nem. És nem érdekli, ha nem nevetek azon, ha hülye mondatokkal próbál viccből beszélgetni velem. Néha indulatos, de roppant lovagias, ha az utcán meglát egy csövit, máris ad neki egy kis aprót.

Nem is lehetünk egyformák. Szerintem egy kapcsolatban kifejezetten nem előnyös, ha a felek mindenben klappolnak. Az nem lesz hosszú távú. Aztán pár hete történt egy incidens: a pasim váratlanul bejelentette, hogy vége, hagyjuk abba, nem fog ez menni. Mit csináljak, meglepett, de beleegyeztem. Egyik nap elment dolgozni, hozzám pedig feljött az apám. Beszélgetünk, amikor hallom, hogy kopognak az ablakon. Kinyitom. Ő áll ott. Azt mondja, hogy ezentúl fizessük külön a számlákat. Így. Ilyen simán. Semmi bevezető. Vagy magyarázat, hogy mit keres itt? Kicsit dühösen azt mondtam, hogy mi sem természetesebb. Már csuktam volna be az ablakot, amikor azt mondja, hogy ugye tudom, hogy miért szakítunk? Megdermedtem - nem tudtam, de mondtam neki, hogy mesélje csak el. Azt mondta, hogy szerinte az apám ellene hangol engem. Apám és a pasim nem jöttek ki túl jól, inkább csak megtűrték egymást. Azt mondtam, hogy ez baromság, felnőtt nő vagyok, nem könnyű irányítani. Erre felemelte a hangját és impotens vén hülyének, egy rakás sz*rnak stb. nem tudom minek nevezte még az apám. Fogalma sem volt róla, hogy az apám mindent hallott. Később sem mondtam el neki. Aztán elment. Apám örült a hírnek, hogy szétmegyünk. Pár napig mosolyszünet a párommal, majd hirtelen azt mondja, hogy nagyon rossz lenne nélkülem. Erre nem tudtam, mit felelni. Úgy látszik, nem egy merev arcot várt, mert megsértődött és elment. Arra számíthatott, hogy a nyakába borulok. Ezután jött egy műbalhé, ugyanis direkt berúgott: először hülye p**nak nevezett, majd élete nőjének, akit nem akar elveszteni. Akkor leült velem beszélni: azt mondta, nem akar elveszteni és tudja, hogy hülye volt. Én sem akarom elveszteni, de vagyok annyira reális, hogy ha látom, hogy vége, akkor tudomásul veszem és lelépek. Tudom, hogy egy szakítás akkor izgalmas, ha a felek útközben meggondolják magukat. Mi most itt tartunk. Ismerem azt az embert, akibe annak idején beleszerettem, és tudom, hogy ott van a zavaros felszín alatt. Tehát most itt tartunk. Mennénk is, meg maradnánk is. De szerintem már túl sok lyuk van azon a fakerítésen – amit lefesteni lehet, bármilyen színűre, de a lyukak örökre maradnak. Köszönöm, ha jó tanácsokat kapok: üdv: Lilla.