Kedves Blog! 9 éve vagyok együtt a barátnőmmel. Visszatekintve, egyikünk sem gondolta volna az elején, hogy ilyen sokáig együtt leszünk, de így alakult. Ennyi idő elég ahhoz, hogy egy nőből előcsalogassa a gyerek témát, ami a legtöbb esetben olyan párkapcsolati gumicsont, amin elég sokáig el lehet rágódni. Mindketten 32 évesek vagyunk. Vele semmi gond. Az apjával annál inkább, ugyanis még mindig utáljuk egymást: a kapcsolatunk elején nem egyszer zavart el, volt üvöltözés, minden: zengett a ház. Azt hitte, csak egy, a lánya körül sündörgő kis suhanc vagyok, akivel így el lehet bánni.

Amikor sikerült lakást szereznünk, a lánya eljött tőle. Együtt élünk. Aztán volt olyan, hogy meghívott a papa, mert békülni akart: kinyitottunk egy üveg bort de negyedóra múlva üvöltésig fokozódott a békülő beszélgetés. Amikor egyszer a papa egy kicsit megtörte a kocsiját egy másik parkoló autón, azt mondta, miattam volt, mert tele volt ideggel a feje. A kedves lányával jól megvagyunk... de egy ideje már állandóan visszatérő téma köztünk a gyerek. Hogy ő nagyon szeretne már. Lehetőleg egy fiút meg egy lányt. Én viszont eltérő állásponton vagyok. Mert: elsősorban nem vagyok az a típus, nem tudom elképzelni magam apaszerepben. 2. a csaj apja a falra mászna a hírtől. Ezt meg is mondtam a kedvesemnek, hogy tiszta játék legyen, ne hülyítsem fölöslegesen, de azt felelte, hogy majd biztos meggondolom magam. Ő adna időt nekem. Hát, jó. Aztán ott az esküvő… Nem tudom, az apja mivel kergetne, amikor készhez kapja az esküvői meghívót : DD De a lényeg: Nem akarom húzni a barátnőm idejét. Túlságosan szeretem ahhoz, hogy olcsó hazugságokkal szédítsem. Én elengedném, de szeretjük egymást. Lebeszélni a gyerek-témáról pedig nincs jogom. Nem vagyok olyan sem, hogy „vágjunk bele és majd lesz valami”, mert egy, vagy több gyerek életével nem lehet játszani.