Privát üzenetet váltottunk, gondoltam, enyhítsük egymás keserűségét. Sokat beszélgettünk (hanggal), átlagban olyan napi 5 órát. Nem rendelkezett azokkal a tulajdonságokkal, amelyekkel a fejemben az "álombarátnőt" felruháztam, mert ő egy eléggé együgyű, hisztis, önző, szűk látókörű lány volt, de elfogadtam ilyennek, és ezek ellenére kedveltem. Lelkiztünk, beszélgettünk, barátok voltunk. Mivel kb 500 km választott el minket egymástól, illetve ott voltak még a fentebb felsorolt "ellenérvek", így sosem gondoltam, hogy lehet köztünk majd több is. Mégis, úgy 1,5 hónap után kialakult valami érzelmi szál, ami túlnőtt a barátságon. Ő mondta el először, hogy valami többet érez, én pedig utána. Megköszönte, hogy én elfogadom, mert a "barátai" csak akkor tartottak igényt a társaságára, amikor épp jó kedve volt, a problémáit már nem mondhatta el nekik. Nekem viszont igen. Én meghallgattam, tanácsokat adtam neki, segítettem amiben tudtam. Úgy volt, hogy ősszel egy közeli városba költözik munka miatt, szóval azt terveztük, hogy előtte még (nyáron) találkozunk, és ősszel végül együtt lehetünk rendesen. A találkozást lemondta, pár naponta meggondolta magát velem kapcsolatban. Azt mondta fél, mert az exe is megcsalta és a környezetében minden fiú megcsalja a barátnőjét, én is biztos megcsalnám és nem akarna csalódni. Én bizonygattam neki, hogy nem vagyok olyan, mint a többi, mert sosem tudnám megcsalni (nem csak őt, senkit sem) és szeretem, de azt mondta, hogy a volt barátja is ezt mondta és mégis megtette, és ha találkozunk akkor az "véglegesítené" ezt a szerelmet, amit érez irántam, és biztos benne, hogy csalódás lenne a vége.

1 hónap kínlódás után végül találkoztunk, mert táborba ment, és bár az sem itt a szomszédban volt, de legalább közelebb volt hozzám. Tehát találkoztunk, végre átölelhettem, megvolt az első csók, ölelkezés, simogatás, ilyenek. Nagyon jó volt, éreztem rajta, hogy vonzódik hozzám, hogy akar, hogy vágyik az érintésemre, szóval minden rendben volt. Este én indultam haza, ő pedig találkozott egy ismerősével, aki elkísérte a táborba. Nem gondoltam semmi rosszra, mert ennek a srácnak is volt barátnője, meg amúgy is, semmi okot nem adott a lány (a szerelmem) a bizalmatlanságra.

Innentől felgyorsítom az eseményeket. Úgy volt, hogy amikor jön haza a táborból, még találkozunk, de állítólag vihar volt és elázott, és már a 2. napon hazaindult. Mikor erre mondtam neki, hogy miért nem várt meg, találkozhattunk volna, kiakadt, hogy miért várom el, hogy csuromvizesen várjon rám. Gondoltam, OK, mégiscsak ő a Nő, ne fázzon meg. 10 nappal a találkozásunk után szakított velem, mert, hogy állítólag én nem szeretem, és nem kezelem úgy, mint egy barátnőt, és amúgy sem tudja, mit érez, meg nem is akar valójában barátot. Bevallom, tényleg nem tudtam kezelni azt, hogy miután élőben ott volt, hirtelen megint csak egy hang lett, és nem tudtam kifejezni így neten az egész szerelmet/párkapcsolati dolgot. Gondoltam összezavarodott, előtte is eléggé labilis volt, majd ha ideköltözik és gyakrabban találkozhatunk, akkor minden rendben lesz. Nagyon bunkón kezdett viselkedni, 2x is megszakította velem a kapcsolatot (letörölt a kommunikációs programokról) azzal az indokkal, hogy ő nem akar összejönni velem később sem, de ez nem miattam van, csak nem kell neki barát. Végül pár nap után mindig visszavett. Én kitartottam, bizonygattam neki, hogy igenis szeretem. Még mindig sokat beszéltünk, keresett, érdeklődött irántam, úgy gondoltam, van esélyem, még helyrehozhatom a dolgot. Végül ősszel ideköltözött a közeli városba és már csak 30 km választott el tőle. Találkoztunk. Nem volt semmi "olyan", csak egyszer átölelt, kicsit hozzám bújt, meg egy picit meg is fogta a kezem, de ismét elmondta, hogy ő nem akar velem járni, mert nem akar kapcsolatot, és nem haragszik rám, meg semmi gond nincs velem. Tényleg. Gondoltam, rendben, nyilván nem jó, de legalább maradjon meg a barátság, a jó viszony, hiszen így indult az egész.

Kezdett lerázni. Sosem ért rá velem találkozni, érdekes módon mindig sokat dolgozott, nem volt szabadideje. Egy elszólásból később kiderült, hogy van egy fiú, akivel randizgatott, és úgy volt, hogy összejönnek. Ez nekem elég volt, így már nem volt értelme. Megszakítottam vele a kapcsolatot - bár már előtte sem volt kapcsolatnak nevezhető, mert a telefont vagy nem vette fel, vagy hamar lerázott, meg ilyenek - de valahogy nem tudtam megállni: egyik este még ráírtam, hogy miért nem tudott őszinte lenni, hiszen megegyeztünk, hogy mindent megbeszélünk és tudja, hogy nekem mennyire fontos az egyenesség, őszinteség.

Állítólag épp be volt csiccsentve, az írása is fura volt, de leírta, hogy azért hazudott, mert a másik fiú érdekelte és inkább vele találkozott. És ha már itt tartunk, akkor elmondja, hogy már aznap megcsalt, amikor összejöttünk (azzal a fiúval, aki a táborba kísérte), és még utána "meg sem tudja számolni hányszor" másokkal. Nem akartam elhinni, azt hittem viccel, vagy csak így akar lekoptatni végleg, de valahogy sajnos éreztem, hogy ez az igazság. Hirtelen megértettem, hogy mit csinált valójában, amikor a "barátnőjével sétálgatott" éjjel, hogy miért mondta azt egyszer, szakítás után, hogy szexhiánya van, de nem akar erről velem beszélni, meg ilyenek... Mekkora marha voltam. Rákérdeztem, hogy mégis miért tette ezt, amire az volt a válasza, hogy azért, mert őt is megcsalták és "kurvára fájt, és ha nekem fájt, akkor fájjon másnak is". Elmondta, hogy jobban érezte magát utána. Én bekattantam. Majdnem felvágtam az ereimet, nem tudtam, mit csinálok. Még megkaptam tőle, hogy sosem szerettem igazán, meg gyenge ember vagyok, és nem érdekli, mit gondolok róla. Ezek után 1,5 hónappal felhívott. Józan volt, elmondta, hogy nagyon sajnálja és bocsánatot szeretne kérni, nem tudja, mi ütött belé, hülye korszakában ismertem meg, és hogy nem velem volt a gond és tényleg nem akart barátot, most sem érti, hogy miért van barátja. Én nekiálltam vitatkozni vele, hogy egy hormonzavaros tinilány szintjén van, de még neki állt feljebb... Sajnos nagyon felelőtlenül kinyögtem neki, hogy megbocsátok, de másnap elgondolkodtam és arra jutottam, hogy élőben kéne ezt megbeszélni. Annyi minden van, amit nem értek, így hogyan bocsássak meg? Mondtam neki, hogy találkozzunk és élőben beszéljük meg, azért ezt mégsem lehet csak egy "bocshülyevoltammal" elintézni, de nem akart. Azt mondta, hogy nem tud mit mondani azon kívül, hogy hülye volt és tényleg nem tud magyarázatot adni. Nagy nehezen rábeszéltem, de végül lemondta, mert mire beért volna oda a buszom, ő már végzett volna a városban, és a kisasszony nem gyalogol otthonról 15 percet a pályaudvarig. Megmondtam neki, hogy befejeztem vele és szia. Ez volt decemberben. Azóta nem beszéltünk, nem tudom, mi van vele, és nem is érdekel. Bár nincs sok önbizalmam, azért tudom, hogy nem vagyok ronda, nem kicsi a farkam, megértő, hűséges, és viszonylag értelmes is vagyok, szóval tényleg nem értem, hogy tehette ezt pont velem, aki vigasztalta, akivel nem mert találkozni mert "a szemétfiúk...". Tudom, hogy vannak nála 1000x különb, emberibb, érettebb, értelmesebb, szebb lányok, de mégsem tudom elfelejteni ezt a hátbaszúrást. Igazából a mai napig nem tudtam teljesen feldolgozni, hogy az a szeretetreméltó, kedves, aranyos, vasárnaponta templomba járó lány hogy változhatott egy ilyen gerinctelen ... izévé. Szerettem volna rendesen mögélátni a dolgoknak, hogy mégis mi játszódott le benne akkor, hogy tudott ezek után még engem okolni, miért volt ilyen kegyetlen velem, de úgy érzem, ezekre tőle már nem kapok választ.