„35 éves, de 55-nek néz ki, a szájából örökké lóg a cigi, mint egy vén prostituáltnak, és reggel a nem túl nőies harákolására ébredek fel” – Levélírónk már bánja, hogy annak idején nem élt a lehetőséggel és nem harcolt azért a nőért, akire ma vágyna. Mást dobott a gép, álmai hölgye pedig messze van tőle, ráadásul már férjnél.
8 év után ébredtem rá, hogy hibát követtem el, azzal, hogy elvettem őt… Hapsi vagyok, 37 éves, a feleségem 35. Korábban volt egy hölgy (legyen Kati), akivel teljesen egy hullámhosszon voltunk és ha létezik olyan, hogy fülig beleesni valakibe, hát az nála megtörtént a részemről. Akkoriban ő érte harcolt egy másik pasi is, velem párhuzamosan, és Kati azt mondta nekem, hogyha egy kicsit kitartóbb lennék, engem választana. De hülye voltam. Nem kicsit. És főleg büszke. Nem tettem meg mindent érte. Elfogadtam beteljesületlen szerelemként, ami már az is marad, kár a gőzért.
Amikor elváltak útjaink, azon kaptam magam, hogy nagyon sokat gondolok rá, ő is így volt ezzel. De a másik lovaggal már elmélyült a kapcsolat, nem tudott kiszállni (házasság). Külföldre is költöztek, el ebből a szép országból. Én is elvettem egy nőt. A feleségem csak addig volt szép meg kedves, meg törődő, amíg meg nem szerzett, és be nem tört, utána brutálisan elhagyta magát, de nem hiszitek el, mennyire. Megundorodtam tőle: 35 éves, de 55-nek néz ki, a szájából örökké lóg a cigi, mint egy vén prostituáltnak, és reggel a nem túl nőies harákolására ébredek fel… Ja, nem alszunk már egy ágyba, de a falon át is hallom. Mi tart össze? Gyerek az nincs. Hát, a ház és a kocsi, ami közös. Meg egy papír, amin az áll, hogy összeházasodtunk. Más nőt akartam, de őt dobta a gép. Katival nem rég felvettem a kapcsolatot a Facebook-on. Amikor utoljára élőben láttam, azon a búcsú bulin történt (akkor ment németbe), amit neki szerveztünk. A biciklimet láncoltam ki, mert mentem volna el, a kerítés mellett álltam. Ő kijött és meglátott engem. Éreztem, hogy a levegőben elindul valami, és azt a tekintetet, azt az érzést soha nem fogom elfelejteni. Leírhatatlan. Este van, forró nyári este, csak ketten, odabent szól a zene… és ha most nem teszünk meg valamit, akkor ennek örökre vége. Nem tudom, ki érezte már konkrétan azt, amikor megáll az idő és érzed a másik gondolatait. Mert ez történt, pár másodpercre. Sokszor lefut előttem ez a film és nagyon nyomaszt, hogy mi lehetett volna. Miért nem mozdultunk? Itt volt a fordulópont. Amikor elment, minden ismerősével megszakította a kapcsolatot (ezt nem tudom, miért tette). Nem válaszolt egyetlen mélre sem, és ő sem keresett senkit sehogy. És amikor felvettem vele a kapcsolatot, elmeséltem mindezt neki. Megdöbbentem, amikor azt mondta, hogy a biciklis jelenetnél ezt ő is pont így érezte akkor… És most menjen a francba az, aki nem hisz a szellemi energiák működésében : D Természetesen az elején szerettem én a feleségemet, de soha nem éreztem vele azt, amit Katival. Ma már csak röhögök azon, amikor az egyik barátom azt mondta az esküvőnkön, hogy „Na, a Jutkával megütötted a főnyereményt!” – és mondjak valamit? Az elején még én is így éreztem. Kati az utolsó levelében azt írja, hogy megfullad ott kint, a nyelvet sem tudta tisztességesen megtanulni, mert nincs hozzá érzéke és undorodik tőle, azt mondta a német nyelv kényelmetlen, és úgy érzi, sugárzik belőle a kérlelhetetlenség. Ideje van, főállású háziasszony. Sokat levelezünk most is… és én várom, hogy mikor mondja ki azt a képtelen hülyeséget, hogy mi egymásnak lettünk teremtve, és kezdjünk el valamit közösen, valami őrültet és újat. Mindegy, csak mondja ki, még ha nincs is reális esélye az egésznek, hallani akarom. Túl messze vagyunk egymástól úgyis, és most nem csak a kilométerekre célzok. Túl sokat fektettünk más kapcsolatokba. Eltoltuk. Azt mondta, látogassam meg, töltsek náluk egy hétvégét, a férjét úgyis régen láttam, ő is biztos szívesen fogadna... Nem tudom, lenne-e ennek értelme. És merném-e? Ennyi a tünetleírás. Lehet savazni, megérdemlem.
