„Azt érzem, hogy kerül. És az a legrosszabb, hogy ő éli világát, keveset tudok róla, nekem meg a vergődés marad” – bár a szakítás csak szóban történt, egyértelműen végrehajtva nem, a lány mégis elég távolságtartó és ritkán válaszol az SMS-ekre. Feledni vagy harcolni érte?
Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik (CsP) egy igen népszerű társkereső oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk a www.csajokespasik.hu oldalon! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
8 hónapja vagyunk együtt. A ’vagyunk’ nem biztos, hogy a megfelelő szó, de mindjárt kitérek rá bővebben. Viszonylag régóta ismertem a lányt, bár csak látásból, és nagyon össze kellett szednem magam hozzá, hogy megszólítsam. Kellemes csalódás volt, hogy nem egy magától elszállt valaki. Amikor összejöttünk eufórikus érzések uralkodtak rajtam. Mindig vele akartam lenni, és úgy kellett visszafogni magamat, nehogy úgy érezze, rátelepszem. Három hete bejelentette, hogy szakítani akar. Pontosabban, úgy fogalmazott, hogy nem biztos benne, hogy ezt folytatni kívánja.
Nem esett jól. Nagyon nem. Úgy viselkedett, mintha nem velünk történne mindez, sőt már az -ünk is eltűnt a mondataiból, maradt a csak ’te’. Ennek ellenére nem tűnt határozottnak. Többfajta végkifejlet lehetséges, mégsem akarom tudomásul venni azt, ami számomra a legfájdalmasabb lehetne. Az, hogy én nem fogadom ezt így el, nem számít neki – legalábbis úgy tűnik. Nem tudom, mennyire valószínű, hogy egyáltalán érdeklem még. Azt sem tudom felmérni, hogy próbálkozzak-e még nála vagy felesleges. Egyre kevesebb alkalommal reagál az SMS-eimre. Már nem is beszélünk nagyon, pedig nekem annyi is elég, ha csak a hangját hallom. Mindig figyelmes voltam vele, még a szomszédja nevét is megjegyeztem, a szülinapjára is készültem, csak már alkalmam nem lesz használni tudásomat.
Nem akarom, hogy ezek után személytelenné váljunk egymásnak. Hogy miért akar elhagyni, nem kaptam választ. Ezek a lényegi, de kínos beszélgetések főleg írásban zajlanak. Szóvá tegyem, hogy ez nekem nem jó, vagy azzal lejáratom magam előtte? Vagy fogadjam el? Vagy pont azt várja, hogy küzdjek érte? Nem akarok belemagyarázni olyat, ami nem is úgy van, de önkéntelenül is gyártom a lehetséges variációkat. Az is lehet, hogy van valakije. Bár ha úgy nézem, még mindig együtt vagyunk. Amikor utoljára találkoztunk, érzelmes volt velem, mintha semmi nem történt volna. Mégis azt érzem, hogy kerül. És az a legrosszabb, hogy ő éli világát, keveset tudok róla, nekem meg a vergődés marad. Mit tudok tenni? üdv: Balázs
