Egy piás pasi után nehéz újra talpra állni és visszanyerni a régi önbizalmat. De sokat teszel az ügyért, ha a levelezés során mellőzöd az olyan életképtelen közhelyeket, mint az „Én csak egy férfit akarok, aki szeret” vagy a „Legyen határozott, tudja, hogy mit akar, és mindig meg tudjon nevettetni…” - formulák. Posztolónk nem tudja eldönteni, hogy a könnyebb utat válassza-e, és fogadja egy kollégája közeledését, vagy inkább a neten próbálkozzon tovább?
Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
32 éves nő vagyok, egyedülálló, fél éve aktív társkereső. Minél jobban belementem, annál inkább adtam le az igényeimből, mert láttam, hogy ez másképp nem fog menni, de van egy szint, ami alá nem megyek, nem tudok menni. Azért is, mert a legutóbbi kapcsolatomban nagyon elnéző voltam, sokan hülyének is néztek miatta. Ő egy ügyes szélhámos volt, megvárta, míg a kapcsolat elmélyül és én is megnyugszom, aztán már nem kellett tovább álcáznia valódi önmagát. Mihelyt hozzá költöztem, az udvariassága, figyelmessége megszűnt, sörből napi 2-3 dobozzal betermelt, és szinte mindenkivel leült piálni, aki meghívta. Az „Ingyen” volt a kedvenc márkája.
Ha előkerült egy kis könnyű drog, azoknak sem mondott nemet. Ő nálam idősebb volt, ezért is bíztam benne az elején, gondolván, túl van már a tomboló korszakokon. Aztán viszonylag elég későn kapcsoltam, míg kiléptem ebből a sehova sem vezető dologból.
A következő tapasztalataim vannak a korombeli társkereső férfiakkal kapcsolatban: ha valakire rá akarnak érni, rá tudnak érni, bármi áron, bárhol, bármikor, de ha jönnek a kifogások, annak oka van: feleség, barátnő, vagy egy másik nő, régi szerető, vagy bárki, aki fiatalabb és szebb. Én szeretnék már eleget tenni biológiai kötelezettségemnek, családot alapítani. De ha még az sincs meg, hogy kivel, akkor ez elég távoli tervnek mondható.
Van önkritikám, nem vagyok olyan nagyon szívdöglesztő, de kedves és odaadó. Átlagosnak mondanám magam. Nekem nem egy olyan „Egy az egyben” férfi kell, akitől majd mindent elvárok, és ha nem adja, kizsarolom valahogy.
Az önbizalmam, ugye, már nem a régi, sokat jár a fejemben olyan gondolat, hogy nem is engem magamért szeretnek, nem is lehet engem szeretni. Ezt el kell fogadni. Az utóbbi időben sokat gondolkodtam ezen és rájöttem, hogy már elképzelni sem tudom, hogy lesz olyan, akinek tényleg én kellek majd és nem csak egy pótlék leszek, vagy eszköz. Az igényeimet igyekszem lejjebb venni, már rég hagyom az olyan életképtelen, frappáns közhelyeket, mint az „én csak egy férfit akarok, aki szeret, legyen határozott, tudja, hogy mit akar, legyen igazi férfi, fel lehessen rá nézni, mindig meg tudjon nevettetni…” - ezek a nők egyáltalán nem tudják, mit is szeretnének. Nem adok le sablon-szöveget magamról, és cserébe elvárom, hogy más se jöjjön ezekkel. Az sem tisztességes, amikor engem vádolnak meg frigiditással, csak mert nem akarok egy családos férfival találkozni és amikor felhívom a figyelmét arra, hogy nem igazán ő a hiteles személy morális tanácsokban, akkor újra csak le vagyok cseszve. Mindegy, csak az övé legyen az utolsó szó.
Kicsit már félek a csalódásoktól. Nincsenek elvárásaim, majd ha ott van előttem, élőben, meg tudom mondani azonnal, hogy tudunk-e együtt működni. Hagyom a szövögetést.
Amiért írok: van egy nálam 5 évvel fiatalabb kollégám, aki már régóta közeledik, néhány korábbi levelezésünk nem nélkülözött némi erotikát, hat éve ismerem. Jelenleg egyedülálló. De kollégával kavarni, ugye... vagy adjak neki egy esélyt? Tudom, hogy kétségbeesett lépés, de legalább lépés. 32 évesen nem jó egy nőnek egyedül!!
