Sokan ész nélkül vágnak bele a családozásba, azt hiszik, majd lesz valahogy. Az átgondolatlan döntéseknek többnyire kiszámítható a végük: válás, harag, marakodás. Amikor Levélírónk arról beszél, hogy mennyire nem akar családot, mert felelősséget és lemondást követel, önzőnek tartják, és sajnálják őt azért, hogy megfosztja magát a teljes élettől. Sokakkal ellentétben ő legalább tisztában van azzal, hogy erre a dologra alkalmatlan.
Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
Hello,
Múltkor összevesztem a neten egy nővel, amikor arra terelődött a beszélgetés, hogy mi van azokkal az emberekkel, akik egyszerűen nem akarnak családot, se most, se később? Nem egy trauma, vagy rossz gyerekkor miatt, hanem mert nem érzik magukban a hívást, meg a tehetséget hozzá vagy a késztetést. Én ilyen vagyok. De legalább tudom és felvállalom. Volt, aki emiatt hagyott ott, pedig én ezt az elején közöltem. Persze, nem erőltetem a témát, nem ezzel kezdem - ha szóba kerül, elmondom. Még csak nem is az anyagi okokat hozom fel indoklásul, hogy manapság családalapítás és gyerekvállalás csak milliomosoknak, hiszen nagyon sokan megoldják alacsony fizetéssel is.
Legfeljebb nem lesz olyan fényes az a gyerekkor, de nélkülözni nem fog - és jellemformáló lehet, ha nem kap meg mindent. Amikor erről beszélek, gyakran mondják nekem, hogy éretlen vagyok, és önző, és mindenki az, aki így gondolkodik és a magányt választja. Van, aki egyet ért velem. Emiatt nem érzem magam deviánsnak. Nem tudom magam lekötni és ezzel a tulajdonságommal tisztában vagyok, mást megfeleltetni ennek nincs szándékomban. Nem azért, mert csajozógép vagyok, vagy bulihuligán, vagy tengődő csavargó: egyszerűen nem akarok családot.
Hosszú távú kapcsolatot ezekkel a paraméterekkel nehéz kialakítani, mert előbb-utóbb, ha elkomolyodik, a hölgy óhatatlanul előhozza a témát. Még akkor is, ha tisztáztam vele az elején, és neki így is megfelelt akkor.
Nem várom el, hogy bárki is hozzám alkalmazkodjon, saját vágyait elnyomva. De nekem se kelljen megfelelni mások elvárásainak. Ha ellenállás nélkül elfogadja, az egy megbeszélt és tiszta dolog. Azért választottam ezt, mert így szeretem. Nem lemondásból. És biztosan vannak még rajtam kívül is ilyen beállítottságúak.
Arra lennék kíváncsi, hogyha egy korombeli - 32 éves - férfi nem érez magában családozásra hajlandóságot, akkor jobb, ha mégis magára erőlteti, ha meg akar felelni a külvilágnak? Nem halnék bele, persze, de akkor is az akaratom ellen lenne. Nem csak az elköteleződés miatt, ez a létforma korlátozást jelent számomra, valamint iszonyú felelősséget, lemondást követel. Arról nem is beszélve, hogyha esetleg megszűnne a melóhelyem, kénytelen lennék belemenni a hitelcsavarokba, hogy fennmaradhassunk, amiket életem végéig fizethetek, és ha a gyerekem felnő, talán még neki is ez lesz az öröksége. Szóval, én nem szeretném ezt, és nem érzem magam se betegnek, se deviánsnak. Ez akkora változás lenne, amit sehogy sem tudnék elviselni. Amikor erről beszélek, nyugodt hangnemben, nagy szemeket meresztenek rám, azt mondják, hogy önzően megfosztom magam a teljes élettől, én meg azt mondom, minek rákényszeríteni ezt arra, aki nem akarja? Mert tudja, hogy alkalmatlan rá. Sokan ész nélkül vágnak bele a családozásba, hogy azt hiszik, majd lesz valahogy... Aztán meg tudjuk, mi a vége. Én legalább tisztában vagyok az alkalmatlanságommal.
