„Mielőtt összejöttünk, már az elején hazugsággal indított, de akkor kimagyarázta, mert mint kiderült, volt mellettem még más is” – Posztolónkban, az egyik barátnője kapcsolatát elnézve, enyhe irigység támadt, hogy nem csak a „Bunkó pasi - elhanyagolt nő” formáció létezik a skálán. Most abban szeretne megerősítést, hogy lépjen-e ki ebből, vagy adjon utolsó esélyt egy tévé előtt böfögő illetőnek?
Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
Azt figyeltem meg, hogy az ide írók a levelükben öntudatlanul is gyakran eljutnak oda, hogy tulajdonképpen félig meg is válaszolják már a kérdésüket. Valahogy én is így érzem most hogy visszaolvasom, de mások véleményére is kíváncsi vagyok azért.
A lekezelő kommentezők nyers, elítélő és ostoba hozzászólásai mögött azt sejtem, hogy nekik vagy annyira hibátlan a kapcsolatuk, hogy abból a magasságból, ahol ők tartózkodnak, már mindenki más vergődő, szánalmas hulladékembernek látszik, és ez indulatot vált ki belőlük, mert nekik érthetetlen a kis ember problémája - vagy ellenkezőleg: ugyanilyenek ők is, és a tehetetlenség dühíti őket.
Vágjunk bele: 2015 májusától vagyunk együtt. Én 28 vagyok, ő 37, egy ideje azonban sok minden megváltozott.
Mindennaposak lettek a viták, amiket nem én kezdek, néha kifordul magából, késik, és sorolhatnám. Tűröm, de a kérdés ilyenkor mindig felmerül bennem: Mi történt velünk? Bejelentkezett nem rég az egyik volt barátnője, akitől viharosan vált meg 8 éve, és nekem sokat szidta, és emlegette, mint borzasztó nőt, hárpiát, most meg olyan édesen csacsogott vele telefonban, hogy a belem kifordult. Aztán tőlem kérdezte, hogy találkozzon-e vele...? csak úgy, dumálni... A nő este 10-kor küldözget neki jelzésértékű sms-t, ő meg válaszol is rá azonnal. Én meg ne gondoljak rosszra egyáltalán. Az ilyen semmibe vételek megviselnek mindenhogy.
Átvészelem ezt az időszakot, de csak abban a tudatban, hogy elmúlhat ez nála.
Mielőtt összejöttünk, már az elején hazugsággal indított, de akkor kimagyarázta, mert mint kiderült, volt mellettem még más is, de állítólag csak azért találkozott az ex nőjével, hogy könnyebben lendülhessen át a szakításon szegény, könnyebben viselje el és dolgozza fel. Ezt nekem két órán keresztül fejtegette / vagy inkább mosakodott. Akkor szerelmes voltam belé, így hamar meggyőzött. De már máshogy látok mindent.
Érzéketlen lett, és goromba, viccesnek szánt beszólásokkal aláz meg társaságban. Utána, amikor látja rajtam, hogy „megint duzzogok a semmi miatt” kényszeredetten bocsánatot kér és az érzékenységemet hibáztatja, mert ilyen esetlen vagyok. Bezzeg a barátai nem akadnak ki ilyesmin... - mondja. Csakhogy én nem a haverja volnék...Nem várok el tőle lehetetlen dolgokat. Ha tudom, hogy hamar véget fogok vetni ennek, nem igyekszem annyira megfelelni, vagy célirányosan tenni dolgokat, amire egy kapcsolat általában alapozódik. Én mindig csak tartós kapcsolatban gondolkozom, lehet, ez az egyik hibám. A hosszútávú kapcsolat más, ott vannak a közös tervek, egzisztencia, ezek számítanak, bár vannak olyan szakaszok, amikor ezeknek kevésbé van jelentősége.
Nem akarom elhinni, amit sokan hajtogatnak, hogy „a világ már csak ilyen, kisanyám, mindenki romlott és öncélú, ezt kell szeretni” - nem kergetek lehetetlen álmokat: az egyik barátnőm (korban hasonló a felállás, mint nálunk) kb. ugyanennyi ideje van együtt a párjával, aki vonzó, humoros és kellemes ember. És amikor áradozik a barátnőm róla, hogy milyen rendes, milyen jól bánik vele, és már megint mivel lepte meg spontán, néha irigykedem. Többször voltam náluk, tehát ez nem egy színjáték a haveroknak. Látom. Gondoskodó, törődik a barátnőmmel: fontos neki. Otthon nem egy tévé előtt böfögő illető. Akkor körvonalazódott bennem, hogy a „Férfi” nem a „Bunkó” szinonimája. Ott kaptam megerősítést, hogy nem törvényszerű, hogy az évek múltával romlania kell a minőségnek. És ez mindig ráébreszt arra, hogy az én kapcsolatom nagyon nem ilyen, semmilyen tekintetben, megközelítőleg sem. Pedig az elején nagy reményeket fűztem hozzá. Említett barátnőm ebben a tekintetben mázlista, hogy ilyen párja van.
Kimondom: Elegem van a középszerű férfiakból, akik amúgy tojnak az életre, semmi tervük, semmi kedvük, nulla motiváció, csak lébecolnak és 40 felé tartva sincsen perspektívájuk. Szóval: kesergés helyett szakítás záros határidőn belül - vagy problémakezelés: de azt hogyan, ebben a helyzetben?
