Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.

31 éves nő vagyok. Régebben minden stimmelt a magánéletemmel, most meg nem állítanám. Sokak szerint a szerencsén múlik ez is, a Kiegyensúlyozott Párkapcsolat - nem tudom, szerintetek is? Csak szerencse és ennyi? Folyton azon rágom magam, mikor leszek végre újra boldog? Néha nem találom a helyemet a világban, pedig ez régebben nem így volt. Nem tudom visszavezetni, mióta van ez az állapot, de azt megfigyeltem, hogy általában a szülinapom környékén szakítanak velem - legalább nem karácsonyra időzítették, még ebben is látok pozitívumot.

Az átlag úgy 1 év, ennyit bírt, és néha nekem is elég volt ennyi. Amikor engem hagynak el, az nagyon megvisel, mert már nem merem utána hinni, hogy minden sínen van, állandóan várom, mikor nyögi ki, hogy lelépne, vagy van más, vagy mindig is volt más. Emiatt a személyiségem is megváltozott valamelyest, szerintem nem épp az előnyömre, de minden más változatlan.

Ismerkedek, de nem lobbanok olyan könnyen szerelemre, amit a másik egyből visszautasításnak vél, ha azt látja, szerinte nem nyűgözött le. Úgy érzem, hogy a normális, rendes férfiak már mind foglaltak, ettől a gondolattól nem tudok szabadulni. Így a maradék réteggel kell beérnem, amiben van szórakozott, van beképzelt, és uralkodó típus. Egyiket sem viselem el. És belefáradtam a magyarázkodásokba is, amikor azért faggatnak, miért nem lesz semmi? Noha egyértelműen megírom, nem érti meg.

Volt egy fickó, nálam 6 évvel idősebb, aki tenyérnyi zsírfoltokkal a farmerjén meg a pólóján érkezett és csak azokra tudtam figyelni. Ha én megtisztelek valakit azzal, hogy viszonylag normális ruhában jövök, akkor ez fordítva is működjön már.

Sok nő bírja a jódumás férfiakat, én sajnos nem, belőlem ez hiányzik - ez is egy kifogás, ez viszont tudom, az én hibám, próbálok változtatni rajta.

Leveleztem egy 18 éves fiúcskával, ő írt nekem, nagyon nyomult, nem tudtam lerázni, és amikor azt írta, hogy anyuék elmennek a hétvégén, menjek fel hozzá első randi gyanánt, sikítva nevettem. Azt írta, onnan ismerem meg a kéglijüket, hogy „szép épület”. Nem válaszoltam. Bár inkább sírni akartam. Mint egy rossz sitcom. Amikor eszembe jutott egyszer a Deákon, ahol sok szép épület van, a „szép épület” kifejezés, fulladozva nevettem magamban.

A célkorosztályomban lévő, normál gondolkodású és értékrendű, egyedülálló férfiak elkerülnek, sehogy sem akadok beléjük.

Volt egy pasi, aki elárulta, hogy valójában nem akar kapcsolatot... vagy nagyon válogatós, vagy nem tudja, mit akar. Egy másik úr elmondta, hogy ő alkalmi dohányos – amúgy én is – s míg én elszívtam a randi 2 órája alatt kettő db. slimet, ő egy doboz házilag sodort büdös valamit. De ez nem zavart annyira, mint az a hihetetlen, masszív nőellenesség, amivel bombázott. Miért kell ezt randikon kiteregetni?? ezt tartogassa a haverjainak. Ha valakiben ilyen fokú lenézés van a nők iránt, minek idegeli magát azzal, hogy találkozzon velük? Menjen a Búzaklubba. Szerinte minden nő engedetlen haszonállat, akit terelgetni kell, mert magától kiszaladna az útra... Végig a csalódásait és a bizarr filozófiáit teregette. De a legszebb ez a mondat volt tőle: „Te nem az a fajta vagy, aki Határ Győzőt olvasgatna”. Amúgy ismerem a szerzőt, talán még olvastam is tőle valamit, de nem mondtam neki, legyen csak sikerélménye.

Korombeli nők és férfiak reakciójára lennék kíváncsi, hogy ez az életszakasz náluk mennyire volt (vagy jelenleg is) átlagos?