„Azt sem tudnám megszokni, hogy egy átlag kapcsolatban nekem kötelességem az időmmel és a tevékenységeimmel mindig elszámolnom” - a szingli lét kényelmes és szabad, de amikor a környezeted egyre többször traktál azzal, hogy „mikor mész már férjhez, és válsz normális nővé?”, egy idő után elbizonytalanodsz az életmódodat illetően.
Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
Tudom, hogy ma mindenki megszállottan keresi a Nagy Szerelmet, attól pánikolva, hogy egyedül marad, de akkor én valahogy fordítva működöm, és kilógok a sorból. 28 éves nő vagyok, és általában mindig volt mellettem valaki, néha olyan kapcsolatok is, amiket nem én akartam, úgy értem, én nem tettem érte semmit, hanem jött. Ha nincs mellettem senki, kreatívabbnak érzem magam, és felszabadultabb, nyugodtabb vagyok. Sosem akartam senkihez sem költözni, mert én személy szerint nehezen viselem a közös fészkezést. Azt sem engedtem, hogy valaki hozzám költözzön (erre egyszer volt példa, amikor elgyengültem valaki miatt, de azt soha többet).
Nem vagyok frigid, csak erre sosem volt igényem, egy napi szintű turbékolást nem tudnék komolyan venni, de szeretni tudok és ki is mutatom. Sosem kerestem a nagy Őt meg a nagy szerelmet, mert ma sem hiszek abban, hogy ezek valóban kereshető dolgok.
Amikor nincs senkim, a környezetemtől sokszor kapok megjegyzéseket, hogy hát miért nincs? Én meg mondom, hogy most épp nem akarok. Az is egyre többször elhangzik, hogy miért nem megyek már férjhez? Mint más rendes nő. Ez megint egy olyan dolog, amivel szembeúszom a többségi álmodozásokkal és igényekkel: a nagy templomi esküvő, meg a giccsbe hajló, pazar külsőségek sosem szerepeltek a vágyaim között. Elutazni egy távoli helyre, az már inkább. Valakinek az esküvője élete csúcspontja.
Szerintetek mennyire számítok normális nőnek, ha számomra nem ezek a legfontosabbak? Ha boldog és kiegyensúlyozott vagyok egyedül is, akkor a társadalmi elvárás miatt mindenképp magamra kell erőltetnem mások ideáit? Akkor lennék normális, ha ezt az életet eldobnám? Én alkatilag sem vagyok olyan, hogy valakit állandóan akarjak és megbolonduljak érte, úgy, hogy mindent feladjak, önmagamat is beleértve. Nem igénylem, hogy valaki állandóan legyen körülöttem. Megszoktam így és minden ehhez mérten alakult ki.
Racionális és megfontolt vagyok, ami sok férfi szerint nem a nők alapvető tulajdonsága, nem ezt keresik egy nőben. Nem tudnék senkihez sem alkalmazkodni. Ez nem azt jelenti, hogy nem tudok tekintettel lenni másra, de annyi szabály meg elvárás van a külvilágban, hogy legalább otthon hadd engedhessem el magam. Szeretek szabad lenni. Egyedül szeretek enni, tévézni és aludni. Azt sem tudnám megszokni, hogy egy átlag kapcsolatban nekem kötelességem az időmmel és a tevékenységeimmel mindig elszámolnom, hol, kivel jártam, mit csináltam, de négyre otthon vagyok, legkésőbb ötre...túlórázom, nem baj, ha nem hiszed el, akkor is, drágám. A másik meg az, hogy nagyon sok kapcsolat körülöttem a szemem láttára megy tropára, néha egyik napról a másikra: egyik barátnőmet a pasija – aki amúgy egy mosolygós, ártalmatlannak tűnő szőke gyerek volt – befenyegette és hozzám csöngetett fel, nem mert otthon egyedül lenni, mert a kedves párja verte az ajtaját előző nap, és fenyegette stb.. Nem szeretek mások dolgain sem csámcsogni, ezt csak megemlítettem és be is fejezem.
Üdv:
Szilvi
