A csávó mára sokat változott, megtanult hallgatni, amikor kell, többet is beszélget barátnőjével, még ha neki láthatóan kínlódás is. Most úgy tűnik, jobban megnyílik, pedig előtte bunkó volt és flegma. Levélírónk már sok esélyt adott neki, és úgy érzi, ha a jelenlegi állapot kitart, képes még vele maradni is. De vajon visszajöhet-e még a régi énje, vagy végleg leszámolt vele?
Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
Mi lassan két éve vagyunk együtt. Ő már majdnem volt egyszer nős, évekkel ezelőtt, és a nő lépett vissza, ezt tudom, és emiatt vagyok vele türelmes sok mindenben, mert ez elég nagy trauma. Ezért voltam türelmes a kapcsolatunk elején, amikor sokszor féltékeny volt, teljesen ok nélkül, ha hívására nem tudtam reagálni azonnal valamiért, jöttek az üzenetek, majd amikor találkoztunk, egyre emelte a hangját beszéd közben, ahogy számonkért. Teljesen felhúzta magát, de egy idő után lenyugodott, mert belátta, hogy ok nélkül borult ki. A szünetekben tényleg minden jó volt vele.
De még mindig előfordult olyan, hogy azt mondta néha, elege van a hisztimből, de az volt a gondom, hogy neki a komolyabb bajom is hisztinek minősült. Volt, hogy mérgesen jött haza és rögtön azzal vádolt, hogy semmit se csinálok itthon, meg hogy egész nap heverészek. Az nem számít, hogy korán reggel vele keltem, ellátom, elindítom, főzök, bevásárlás, mosok, mindemellett folyamatosan kerestem állásokat / ma már van munkám, nem túl jó, de megteszi átmenetileg.
Előtte ő nem vette figyelembe, hogy nem heverészek, tulajdonképpen akkor tudtam leülni, amikor ő hazaért. Úgy gondolom, hogy akkor és ott jogosan esett rosszul, hogy az egész napos tevékenységemre magasról tesz. Szerinte nem csináltam semmit. Nekem is vannak hiányosságaim, de neki is. Semmi oka maga alá szorítani és lenézni, és becsmérelni. Volt, hogy egy bútort egyedül rángattam át az előszobán, ő meg segítés helyett csak annyit vetett oda, hogy „mit szenvedsz már??”.
Mára sokat változott, megtanult hallgatni, amikor kell, többet beszélgetünk, még ha neki kínlódás is. Ha én megtanulok magamon változtatni, akkor ő is változik, ez bebizonyosodott. Jobban meghallgat és jobban megnyílik előttem. Bízom benne és megtisztelem azzal, mint minden más gerinces ember, hogy türelmes vagyok, és nem borítok mindent pár dolga miatt – talán más nem lenne ilyen. Kíváncsi lennék, hogy a leírtak alapján visszajöhet-e még a régi énje, vagy végleg leszámolhatott vele?
