Néhány nő kikéri magának, amikor egy pasi tárgyiasítani próbálja őt, és mindent megtesz azért, hogy egyenlő partnerként legyen kezelve, tiszteljék és adjanak a szavára... De hiába szónokolnak, mégis olyan férfiakért vannak oda, akik pont azt művelik velük, amit nem szeretnének...Ezek után még ahhoz is veszik a fáradságot, hogy megmagyarázzák, hogy ez valójában nem is önellentmondás.
Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
Nagyjából így néz ki most, 28 évesen, az életem: felkelek reggel, elmegyek melózni, beszélgetek a kollégákkal szakmai dolgokról, hazaérve kielégítem az alap emberi szükségleteimet, egyedül fekszem le, másnap ugyanez kezdődik elölről. És eltöprengek néha, hogy biztos ez az, amit a normális emberek szoktak csinálni? Ez a megfelelő életritmus? Nekem egyre nehezebb érzelmeket társítani a dolgokhoz, emberekhez, és szerintem ez már így marad. Jelenleg elvagyok így, és le lehet élni így is egy életet, nem vagyok se boldog, se boldogtalan. Az ismerkedéstől pár kudarc után elment a kedvem és sokszor eszembe se jut, mint kiugrási lehetőség, mint esély a változásra.
Néha már attól sem félek, hogy ez így marad, mert megszoktam. És azt hiszem, ez már baj. Egy filmben láttam hasonló személytelen szereplőt, akinek azt mondták, hogy az érzelemmentes élet halott élet... Hát, ja. Lehet a boldogságtól félni? Sajnos én mindent előre kielemzek, és tudom, hogy adott nőnek úgy átlagosan hat hónapig maradhat érdekes valaki. Abban nem vagyok biztos, hogy ez egy ilyen periódus, vagy tartós. Tudom, hogy nem vagyok egyedül hasonló gondolkozással, akárcsak az előítéletekkel. Azt is látom, hogy a környezetemben sok nő mindent megtesz azért, hogy ne nézzék egyszerűnek, ne nézzék fehér májúnak, ne is mondják a háta mögött, ne tárgyiasítsák, mert ők is legyenek partnerként kezelve, adják meg nekik az alapvető megfelelő tiszteletet blabla...mégis ugyanők olyan férfiakért vannak oda, akik pont azt művelik velük, amit nem szeretnének... és még ahhoz is veszik a fáradságot, hogy megmagyarázzák maguknak, hogy ez valójában nem ellentmondásos, hanem más nézőpontból kell nézni... mert vegyük tudomásul, hogy van saját akarata, saját hangja, van saját véleménye. És lehet is. Mindenkinek joga van elrontani az életét. Azt is hallom, hogy azért dobják a pasikat, mert nem adtak bele mindent a kapcsolatba, de hogy mi ez a minden, azt hallgatás övezi némi vállvonogatással meg szemforgatással, hogy úristen, ezt tényleg meg kell kérdezni...? Lehet, hogy én vagyok a szellemi fogyatékos, de igen, nekem meg kell kérdezni.
