Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.

Sok van, mi csodálatos, de a frissen elvált embernél nincs semmi csodálatosabb…

Áprilisban sikerült végre annyira felszívnom magamat, hogy hosszas kínszenvedés és hezitálás után végre sikerült elküldenem a férjemet, akivel nagyon megromlott a kapcsolatunk. Úgy éreztem, tonnányi súly alól szabadultam fel, nagy ötleteim voltak arra, mivel tudnék javítani a bevételeimen és a háztartásomon, és mikor ezeket a projekteket az útjukra indítottam, úgy gondoltam, ideje társ után nézni. Nem férj után. Nem összeköltözős-egymásbaborulós partner után. Nem két lábon járó bankkártya után. Egyszerűen csak hiányzott valaki, a szó legtágabb értelmében felnőtt társaság, akivel az üres óráimat eltölthetem, mert a gyerekeimet is imádom, de az azért mégsem ugyanaz.

A megoldás meglepően hamar kínálta magát: egy random felkeresett társkereső oldalon mindjárt az első napon megismerkedtem valakivel, aki nagyjából ugyanakkor dobta ki a feleségét, amikor én a férjemet. Kb. két sornyi levelezés után mintha örök időktől fogva ismertük volna egymást. Nem volt olyan téma, amin ne tudtunk volna együtt röhögni, már a legelső személyes találkozás is egy élmény volt, pedig azért olyankor az ember zavarban van, meg gyűrögeti a keszkenője szélét, meg hajlamos egetverő baromságokat mondani, de tényleg, mintha kis kihagyás után találkozott volna két jó barát. A kémia olyan szinten működött, hogy ahhoz képest a Monsanto a Katica csoport sógyurma szakköre. A leányregények legrózsaszínűbb oldalait idéző hepiséget mindössze két dolog árnyalta. Az egyik a vallás volt: emberünk messzemenően elkötelezett volt egy bizonyos vallási irányzat iránt. Ezzel eleinte nem volt különösebb gond, ő nem akart engem megtéríteni, engem nem zavart, hogy miben hisz, elvégre magánügy. Ott mondjuk már kezdhettek volna figyelmeztetően döngicsélni a vészcsengőcskék, mikor apránként kiderült, hogy az előző feleség ugyanezen vallás kereteiben kvázi szüzességi fogadalmat tett, és emberünket – aki érthetetlen okokból vonakodott elszánni magát erre a meglehetősen markáns lépésre – mindennek elmondta, megalázta, sötöbö. (Persze a történet kerekségéhez hozzátartozik, hogy a feleség életébe sem egy mennyei fénysugár hozta el a megvilágosodást, hanem egy olyan fiatalkori trauma, amit soha életében nem tudott és nem is akart feldolgozni, ehelyett a könnyebbik utat választva pár évtizeddel később a fanatizmusba menekült.) No de ezzel, mint mondtam, eleinte nem volt gond, megbeszéltük, ez van, irány a tejben-mézben lubickoló…. És itt jött a másik probléma. Órákat töltöttünk csókolódzással, karonfogva sétálással, és mindazokkal a romantik dolgokkal, amin az ember hajlamos zavartan röhécselni, ha másokat ilyesmin kap rajta,  pedig voltaképp nagyon jól esnek.

Mindeközben nem tudott nem feltűnni, hogy emberünk, hogy is mondjam, nem áll harcra készen. Ha esetleg a tapasztalati tényekben kételkedtem volna, akkor is kénytelen voltam észrevenni, hogy hiába teremtek lehetőséget, nem akar bejönni, kifogásokat keres, meghőköl a kapumban, mint a szügyön döfött ló, és még sorolhatnám. Mikor pedig végre hosszas munkával sikerült becsábítani, kiderült, ami addig is egyértelmű volt: hogy életem szerelme teljesen impotens. (Ehhez azért tegyük hozzá, hogy a kinézetemmel nincs gond, és vannak bizonyos trükkök a tarsolyomban a férfinem felvidítására, hogy virágnyelven fogalmazzak). Az „életem szerelme” toposz nem vicces túlzásnak volt szánva. Annyira szerettem azt az embert, tokkal-vonóval, a szellemiségét, a testét, mindent, hogy ez a nüansz nem tudott zavarni. Nem mondom, hogy tapsikolva örültem a fejleménynek, de részint nem ez volt az életem legsúlyosabb kérdése, részint úgy éreztem, hogy a dolog simán korrigálható, volt nála némi túlsúly, némi alváshiány, némi munkahelyi stressz, némi össze-vissza-zabálok-ami-épp-eszembe-jut, és akkor a nekivadult szerzetesasszony okozta pánikhangulatról meg a családszétesés traumájáról még nem is beszéltem. Mondom, nekem nem ez volt az életem legsúlyosabb kérdése – de próbáljuk már meg elhitetni egy férfivel, hogy a farkán kívül ezernyi más dolog is érdekes rajta, és a vonzalom mértékegysége nem a merevedés.

Az az éjszaka megpecsételte az egész felebarátságunkat. Bennem annyi maradt meg, hogy a világ legszimpatikusabb emberének a karjaiban ébredhettem. Hogy benne mi maradt meg, azt nem akarnám így verbálisan megelőlegezni, de hogy nem a pozitív jelzők lettek volna túlsúlyban, ha valaha is hajlandó lett volna beszélni a dologról, az biztos. A kommunikáció szintje tíz nap alatt esett nullára, ahhoz képest, hogy a témát igyekeztem lábujjhegyen kerülni. Ezután emberünk eltűnt egy hétre egy vallási gyakorlatra, és én tudtam, hogy soha többé nem fogom látni. Annyi bátorságot sem tudott összeszedni, hogy személyesen búcsúzzon el. Emailben tudatta… hogy kvázi szüzességi fogadalmat tett, és úgy meg fog világosodni, hogy mostantól ő fog felkelni keleten a Nap helyett. Szerintem azóta is nekivadultan keresi a fényt, méghozzá a feleségével együtt. Kényelmes összhangban menekülnek a problémák előtt egy megszentelten nehéznek tűnő, de mégis sokkal, de sokkal könnyebb úton, mint mi, közönséges, bunkó, küszködő halandók. Mert az emailben ez is szerepelt: hogy eleinte jó ötletnek tűnt az új társ keresése, de jaj, nem, nem, ő rájött, hogy felelősséggel tartozik a súlyos lelki gyötrelmektől szenvedő asszony iránt (mely felelősség kérdése addig a bizonyos éjszakáig nem hogy nem merült fel, de valami gyökeresen ellenkező hangulat uralkodott), ő ott fog várni, amíg minden helyre nem jön, bár egyébként a szent út, amire lépett, nem tűri a személyes kötődést, és… és itt elvesztettem a fonalat, nem mintha lett volna bármiféle fonal ebben a mentális vergődésben.

Hogy mi ebből a tanulság? Abszolúte semmi. A legtöbb elvált ember sérült. (Én is. Normális állapotban valószínűleg sokkal kevésbé engedem meg magamnak, hogy ennyire elragadjanak az érzelmek. Az, hogy két héten át üvöltve zokogós idegösszeomlásom volt a történtek után, még a legenyhébb jellemzése a kialakult helyzetnek.) A legtöbb férfi képtelen feldolgozni, ha a nemzőképességével történik valami. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha ez nem így lenne – de ez nem kívánságműsor. A férfibüszkeség öl, butít és nyomorba dönt, intravénás pálinkába kevert heroin a fasorban nincs. Valamint: a legtöbb ember a könnyebb utat választja ahelyett, hogy megvívna saját magával. Az már csak a habitusától függ, hogy alkoholista lesz, Hitlerjugend, kurvapecér vagy vallási fanatikus. Zárszóként hadd tegyem hozzá, hogy egyelőre én is a könnyebb utat választom, és mivel se a túlzott alkoholfogyasztás, se a Tinder, se a politikai vagy spirituális diktátorok valagának alulról felfelé történő áhítatos bámulása nem vonz igazán, maradok a magam szerény, egyszerű mákonyánál: itt dögöljek meg, ha még egyszer hajlandó leszek férfival szóba állni a kötelező udvariassági körökön túl (: