13 év próbára teszi a kapcsolatot, ami ennyi idő után vagy erősebb lesz, vagy repedezni kezd. Sajnos Posztolónk az utóbbi helyzetben van, imádja a gyerekeit, ezért nem is akarna elválni a házsártos feleségétől, akivel már nem lehet normálisan beszélni.
Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
Lehet, hogy nem is ebbe a blogba való levelem, de ha kirakják, akkor köszönöm.
42 éves férfi vagyok. 13 éve együtt vagyunk a feleségemmel, van két gyerekünk, akiket imádok. Viszont az állandó veszekedésekkel, amiket ő generál minden apróságon, elüldöz otthonról. Hogy ne értse félre senki, nem megcsalni akarom és erre keresek indokot vagy megértést, ezen a korszakomon túl vagyok, a gond az, hogy ott, ahol otthon kéne lennem, nem érzem otthon magam. A barátaimnál szoktam néha lenni, ahol sokkal jobban otthon érzem magam, mert nem mar senki és szeretnek. Csak nem gondoltam volna, hogy ennyi idősen kell otthont keresnem, ha nem akarok ilyen feszültséggel teli környezetben élni.
A viták úgy zajlanak, hogy én vagyok az engedő és békülékeny, a hajlandóbb, és pont emiatt érzi úgy, hogy nem foglalkozom vele, nem is érdekel, és lepereg rólam minden. Nem így van, de így hiszi, ez ingerli, és nem hallgat meg. A másik az, hogy ő nagyon beszédkényszeres lett, egyetlen ebédet nem tudunk megenni úgy, hogy ne járna közben állandóan a szája bármin: szomszédok, politika, vagy épp rajtam köszörüli a nyelvét. Már nem tudunk jókat beszélgetni, mint régen, se higgadtan, kulturáltan vitatkozni, vagy együtt nevetni. Nem tudom mióta tart ez, talán az utóbbi 4 év ilyen. És meghallgatom őt, de ha segíteni próbálok, ne okoskodjak, ha bocsánatot kérek, meg se hallja, mondja a magáét. Bekapcsol nála valami és ez megy. A gyerekeket sem úgy vállaltuk, hogy lesz, ami lesz, majd később megszokjuk azt a helyzetet is. Együtt csináljuk. De mintha már idegenek lennénk egymásnak, vagy ami még rosszabb, egymás ellenségei. Mintha újra meg kéne ismernünk egymást.
Az a baj, hogy sokan eltűntek a környezetemből, így vagy úgy, aki szintén családos, az már nem foglalkozik mással, elérhetetlenek, elfoglaltak. Akikhez feljárok, ők megrögzött agglegények, és sajnos egy részük az ivás útját választotta, amiben nem szeretnék partner lenni, mert elég hajlamos lennék rákattanni.
Az is bánt, hogy egyre inkább nem érzem magam így férfias férfinak. Nem tudom, hogy jutottam ide, miért büntet a sors, nem tehetek erről a helyzetről. Egy abszurd vita után egyszer megjegyeztem, hogy el kéne mennie pszichológushoz. Na, amit utána kaptam, az kemény volt. Lehet, betaláltam nála.
Elválni nem akarnék, mert én is elvált szülők gyereke vagyok, és nem akarok ilyen jövőt nekik, tudom, mivel jár. Ők nem hibásak ebben. Mindenre hajlandó lennék, hogy ezt elkerüljem. De ha nem lehet a feleségemmel sehogy se beszélni, akkor nem tudok emberi erőmből többet tenni. Az már jóideje alap, hogy külön alszunk. Folytathatnám még de a lényeget leírtam és nekem sem esik jól ezeket emlegetni. Csak arra volnék kíváncsi, ki mit tett, vagy tenne, ilyen helyzetben?