„Egyik volt párom szerint, az, ha idegen lányokkal smárol, nem megcsalás, csak ha a nemi szervek is találkoznak, na az már igen” - Egy szubjektív definíciógyűjtemény segítségével keressük a válaszokat, például olyan kérdésekre, hogy vajon mindig a nőnek kell elcsábítania a saját párját, hogy újra megláthassa azt, akibe beleszeretett?
Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
Sziasztok! Amiket most leírok, lényegében olyan eszmefuttatások, amiket az eddigi kapcsolataim alapján szűrtem le. Aki nem bírja az ilyet, attól most elbúcsúzom.
Szeretet: Tegyük tisztába ezt a kifejezést. A szeretet ezen a bolygón egyfajta cserekereskedelmi alap: rajongásig szeretsz valakit, amíg a tied, és engedelmes, hűséges hozzád. Addig, amíg viszonzás van. Ha elhagy, vagy megcsal, meg tudnád fojtani, és minden rosszat kívánsz neki. Hát ezért kérdezgetjük mi nők állandóan (vagy ha megérzünk valamit) hogy „szeretsz-e még?” - a biztonság kedvéért. Mert akkor nem kell bizonygatni, ha érezzük – a Szeretlek is hiába van kimondva, ha rutinná válik. Ezért jelent valakinek biztonságot, ha nem akarja kiadni magát olyan könnyen.
Szerelem: Egy felmérés szerint sokan ütik be a keresőkbe a „Hogyan legyek szerelmes?” kérdést, ami ebben a megfogalmazásban nem a módszerre, hanem inkább az érzelem kialakulására, megélésre vonatkozik. Ez önmagában elszomorító. Ha érezni kell, vagy kéne, ha nem megy természetesen, ott iszonyú nagy blokkok, lelki hiányosságok vannak. Ha magától nem megy, meg lehet tanulni? Szerintem ezt nem. Mert kitől lehetne alapvető érzelmi fogyatékosság ellen eredményes, elfogadható választ kérni? Ebből adódóan azért keresik sokan a viharos, nyugtalan kapcsolatokat – vagy csinálnak egy jól indulóból azt – mert abban érzik jól magukat, mert nem érzik, amit ilyenkor normálisan kéne, tehát valamilyen érzelmet fel kell korbácsolni hozzá, hogy legyen legalább valamilyen, olyan, ami az ő szintjükön él, működik: viták, jelenetek, nyugtalanságok és látványos, hangoskodó, féltékenységi mutatványok.
Hűség: Kinek mi számít megcsalásnak? Egyik volt párom szerint, az, ha idegen lányokkal smárol, nem megcsalás, csak ha a nemi szervek is találkoznak, na az már igen. Ezt komolyan állította egy 32 éves (nem 16)! férfi. A hűség általában az, amit a másiktól elvársz, de magadtól nem követeled meg, magaddal nagyvonalúan elnéző vagy. Bizonyos feltételekkel magadnak megengedsz sok mindent, de a másiknak nem. Ezért kell folyamatosan a határaidat érzékeltetni, leoltogatni a másikat, szakítással zsarolni, hogy érzékeltesd, te vagy a domináns. Alaptalanul vádolni, szankciókkal fenyegetőzni, az önbizalomhiány vagy a bűntudat jele mindig. És pont. De mindez egy felvilágosult férfinak nem kell ahhoz, hogy tiszteljék, mert nem kizsarolja azt, hanem automatikusan megkapja. Fárasztó menet ez mindig, mert túl vagyok pár olyan határvitán, amikor nyirbálták az én határaimat, hogy a maguk territóriumát bővíthessék, minél jobban kitolják. Innen is tudom, hogy amikor számos ponton hasonló a jelenlegi az exemhez, kb. ugyanaz a kimenetel várható. Egyszerű. Ez nem magfizika.
Hullámvölgy: Tudok alkalmazkodni a másikhoz, még mozgásra, sportolásra is rávehető vagyok. Régebben kicsit szorongó típus voltam, mások szerint is, mára csak annyi maradt belőle, hogy mindig van egy aktuális dolog, amitől félek, amin kattogok. Ezeket itt nem is fejteném ki, igazából lényegtelenek most, ami viszont számít, hogy sokszor végigrágtam már a témát, és általában arra jutok, hogy amikor hullámvölgyben van a kapcsolat, az azért van, mert az egyik azt érzi, nagyon szereti a másikat, néha meg azt, hogy nem eléggé. Ez aztán több fázison megy keresztül, ezért a hullámvölgy. Hogy melyikből van több, az a nem mindegy. Az apróságokon való veszekedés a kisebbek, a személyiség-és temperamentumból fakadóak a nagyobbak. Amikor mindkét fél makacsul ragaszkodik saját igazához, akaratlanul is belegázolunk a másik lelkébe, mert valakinek alul kell maradnia. Ha az azonos értékrend, a jövőről alkotott kép nagyjából egyezik, ezek mellőzhetőek is.
A szórakoztatóérték: Szeretek társaságban lenni, ha nem is folyamatosan, de amikor készenléti állapotban kell lennem a párom igényei miatt, az fárasztó tud lenni. Ha készülök valakivel valahova, fel kell villanyozni magam, hogy meglegyen bennem az a vonzó pezsgés, a kisugárzás, ami hozzájárul a megjelenésemhez - az „Első randi”- feeling. Ez később elmúlik, vagy átalakul, nálam az egyik barátomnál annyi lett ebből, hogy nekem kellett tenni mindent, hogy fenntartsam az érdeklődését. Olyan volt, mintha nekem kéne folyamatosan gondoskodni a szórakoztatásáról, mint valami konzumnőnek (a hasonlat nem véletlen, mert elköpte egyszer, hogy otthon is ragyogóan, kifogástalanul kéne kinéznem, smink, szép ruha, meg minden). Mindent nekem csinálni, neki csak ülni kelljen. Ahogy az újdonság varázsa hanyatlik, ilyesmi jön, még ha nem is ennyire durván.
De törvényszerű ez ? Hogy a nőnek kell újra elcsábítania a saját párját, hogy újra megláthassa azt, akibe beleszeretett? Nem mondhatom azt, hogy most ki vagyok merülve, sem azt, hogy míg pókereztél vagy kaszinóztál, addig én itt vártalak, és a fene a pofámat, de beleuntam.
Volt, hogy nem is éltünk együtt, de mindig nálam volt, és még úgy is képes volt dirigálni, hogyan kellene élnem. Kialakult egy „Vendég + vendéglátó” - viszony, amiről persze én is tehetek, mert szeretek adni. Ő jött, én meg haptákban vártam, mindent kitakarítottam és a kedvencét főztem, legyen akármilyen egzotikus is. Ha lazac, akkor lazac. Mint egy szállodában. És megtettem, mert nem akartam, hogy igénytelennek gondoljon. Mindezzel nem arra akarok kilyukadni, hogy mindig a férfi a hibás a válásért, a rossz kapcsolatért, sosem a nő. Utóbbi azért lehet felelős, hogy nem csak magát, de a másikat sem ismeri, minden egyéb csak mentegetőzés.
Köszönöm, hogy elolvastad:
Ági