Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.

Üdvözlet,

Miért van az, hogy a kapcsolatok idővel inkább véget érnek, ahelyett hogy egyre jobbak, fejlettebbek lennének? Logikusan, ha elfogadjuk a kapcsolatfejlődés dinamikáját, így kéne mennie. Arra gondolok, hogy egy idő után elkerülhetetlenül jön a hanyatlás. Viszont azt nem tudom, hogy ez így van természetes útján rendjén, vagy csak a mai gondolkodás és a mai kultúra miatt megy így. Maga a boldog kapcsolat mindig is illúzió volt, amiből az emberiség sosem ébredt fel, inkább tudomásul vette, hogy egy folyamatosan erodálódó dolog? És tilos róla beszélni, mert csak lelombozza a szerelem rajongóit? Így a végjáték törvényszerű.

Rengeteg olyan kapcsolatot látok, ahol például egy nőt a „párja” rendszeresen kihasználja, élősködik rajta, teljes mértékben visszaél mindennel, ám a nő nem hagyja el. Biztos, hogy előbb-utóbb elhagyja, de még valami hozzáköti. Talán a magánytól való félelem, az újbóli kereséstől való iszony, vagy egyszerűen csak annyira van szüksége, hogy elmondhassa, neki aztán van párja, és valaki figyel rá. Ahelyett, hogy otthagynák, inkább mellette szenvednek, és végül nem is ők szakítanak, hanem majd velük, ha a pasi új nő után kíván nézni.

Amikor valaki azt mondja, hogy a kapcsolatában erősek az érzelmek, azt úgy is lehet érteni, hogy az övéi erősek. Hogy a másik hogy van ezzel valójában, azt nem tudhatja. Elég sok nő él úgy, hogy dolgozik, fizeti az albérletet, ellátja a pasiját, takarít rá, van benne kötelességtudat és lemondás. Ezzel szemben a párja, ha arra szottyan kedve, bármikor elmegy csajozni, vagy haverozni, annyit iszik, amennyit akar, akkor jön, amikor jól esik, hiszen az igazi férfi ebben nem ismer mértéket, pláne a párja tanácsát sem fogja kikérni. Neki így természetes, nem lesz hálás semmiért.

Történt egy eset idén, hogy az egyik jó barátnőm összeveszett (sokadjára) a pasijával és este jött hozzám, ott aludt, mondom, mikor hagyod már el? Semmi nem köt hozzá. Azt mondja, nem tudja elhagyni. Más szabadulni akarna egy ilyentől, minél hamarabb elszakadni tőle, de ő nem. Szenvedni akar. És amikor később azt mondja nekem, hogy már minden rendben van a sráccal, akkor gondolatban hozzáfűzöm, hogy egy darabig. A következő rohamáig.

Lehet, hogy valamiben tudatlan vagyok, de magyarázza el nekem valaki, mi ebben a jó? Ezek valahogy nem illeszkednek az én boldogság fogalmaimhoz. Amíg valaki nem kezd el ezzel komolyan foglalkozni, nem láthatja az összefüggéseket. Tudna változtatni, de nem fog, mert hozzászokik ahhoz, amiben van, így az elméje is ezeket a szituációkat fogja keresni később is. Olyan ez, mint egy rossz otthoni minta, amit valaki a saját családjába örökít majd tovább.